Mekkora bántás lehet egy szó, mekkora fájdalmakat élhet át az ember egy rosszul elejtett mondat miatt és micsoda szenvedéseket tud a lélek...

Reggel az orvosi váróban ültem (torokgyulladásom van), és teljesen szét voltam esve, nem vettem észre semmit körülöttem. Egyszercsak vhogy odakerült mellém 2 beteg, meg az orvosom asszisztense. És felháborodva vkitről beszéltek, meg amit előtte tett. Hogy fellökte az egyik nőt befelé, majd azt mondta neki, nem fér el tőle, mert milyen kövér és még történt vmi, amit nem is tudtam követni. A valóban testes, de nagyon kedves arcű hölgy pedig teljesen ki volt borulva, hogy hogyan beszéltek vele. Aztán amikor már csak a 2 beteg volt ott,  - nem hallgattam, mit beszélnek, csak erre figyeltem fel – azt mondta a kövér hölgynek a másik, hogy nem szabad ezért sirni, senki miatt sem, nem ér az az ember annyit. És akkor láttam a nőn, hogy tényleg annyira a lekébe tapostak, hogy sirna. És úgy megütött: egy érzéketlen, rossz ember, egy senki, egy elejtett szóval, amire ő 5 perc múlva már nem is emlékszik, hogy meg tud bántani úgy egy másik, jólelkű, érző embert, hogy abban mély seb marad... és egy szó, ami egy dolog, egy önmagában semmit jelentő fogalom, akkora rést üt a lelken, ahol az vérezhet sokáig... és hogy engem is hányszor de hányszor bántottak meg meggondolatlanul, úgy, hogy arra a szóra vagy mondatra hónapokig emlékeztem és fájtak... És mennyire igazságtalan ez. Akik pedig okozzák, sosem élik ezt át, hiszen az ő lekük nem rezdül, nem érez mélységeket. Sosem tudom visszaadni az ilyen embereknek azt a fájdalmat amit okoznak. Már beletörődtem, de rossz tudni.

Aztán megnéztünk egy dvd-t, és délután elmentünk a Széchenyibe.. Ami a kellemes időtöltésen kivül jó volt a komolyabb beszélgetésekre. És szokásomhoz hiven – ne kerülgessük a forró kását, és beszéljünk nyiltan és őszintén, teljesen nyiltan, mindenről – rákérdeztem, (nem is tudom, milyen indittatásból), hogy biztos benne, hogy még mindig azt akarja, hozzá költözzek? Gondolkodott már eleget, és volt elég ideje magára? És azt mondta, nem, már nem biztos benne...persze az első hirtelen csalódás után jó volt, hogy tudom, hiszen tudtam előre, hogy ez eljön, hiszen pontosan tudom, min megy keresztül, és teljesen normális, hogy elbizonytalanodik, és hogy idő kell még, és nem lehet igy összeköltözni...Azon megy át, amin én májusban, csak aki akkor mellettem volt, az nekem nem hagyta ezt meg, és rá is ment a kapcsolat. Amit persze most már nem bánok, de akkor nagyon rossz volt. És én megéltem ezt a folyamatot, lezárni több éves kapcsolatot, úgy, hogy ott a kilátás az újra, és közben próbálod a régit rendben lezárni, szépen elvarrni azt amit nehéz ilyen gyorsan, közben magadat rendberakni, odafigyelni minden érzésedre, hagyni lezajlani a folyamatokat, amiknek le kell zajlódni, közben figyelni az újra, hogy ne vesszen el útközben, és törődni, ápolni azt is, de csak óvatosan...nehéz, tudom. És amikor időnként elvesztem a türelmem 1 percre, akkor mindig eszembe jut, hogy a saját bőrömön megtapasztaltam, felidézem az emlékeimet és újra tudok várni és türelmes lenni. És alkalmazkodom...hiszen én sem irhatom még le ezt az embert...ki tudja, ebből még bármi lehet. De mindig hagyok magamnak kiutat... és az az igazság, nagyon óvatos vagyok. Nem tudok bizni szegényben. Az elődje miatt sem és maga miatt sem. Az elődje eljátszotta a bizalmamat az igaz szerelemben, a hitben, a hűségben és az egyetlenben, ő pedig azzal, ahogy kialakult ez az egész köztünk, nem éppen a bizalmamat alapozta meg...és azzal, ahogy egyszer úgy tűnt visszatáncol és azzal, hogy túl sokat tudok róla, sajna még nem tudott meggyőzni. Sok hónap kell még nekem, mire le merem majd engedni magam. Addig biztonsági játékot játszom. Hiszen amig ő sem biztos magában, én hogy legyek benne? Kifelé persze, az vagyok, erre van szüksége, én ott állok mellette, megértő vagyok, és türelmes, őszinte és bizalmas, kedves és biztonságos, bölcs és sokoldalú, tapasztalt és segitő... de magamban néha félek, mi van ha én rámegyek erre a nagy jófejségre? Itt állok mellette, végigviszem élete nehéz szakaszán aztán lelép és megint ittmaradtam...

Mindegy, onnan szakadtam el gondolataimban, hogy most megint nem biztos, mi lesz velem januárban...megint itt állok, hogy költöznöm kell, amitől rettegek, és nem tudom hova, és nem tudom mi lesz velem már megint... persze utána rögtön tudom, hogy nem lesz gond, majd megoldom, és már annyiszor költöztem és annyiszor kezdtem újra és mindig felálltam, de akkor is...kezdek elfáradni ebben. Akarok már EGY pasit, EGY lakást, EGY életet... és szeretném tudni, ő-e az, mert ha nem, köszönnék, és mennék.

Azért jó érzés, határozottan jó, amikor úgy jövök visszafelé a munkába a fogorvostól, ahol másfél órán át kínoztak, immáron harmadik alkalommal, és még megyek párszor, amikor tegnap este állt össze a kép hogy ex mekkora bunkó, kétszínű, manipuláló állat és most kezdek rájönni amiben utolsóként hittem, hogy engem azért szeretett, valószínűleg az sem igaz és minden átértékelődik az eddigi hónapjaim és miközben vár még rám egy kellemetlen belgyógyászati viszgálat amit halogatok és miközben újpasi nyomul, hogy költözzünk össze, miközben nekem maga a költözés ténye a magam rengeteg költözése után már csak egy rémisztő stressztudat, és miközben a munkám csak nő és nő és lassan maga alá temet - hogy mindezek után és így is nevetek a hóesésben sétálva a latyakban, az útfelbontások között miközben átázik a nadrágom szára. És mindezekkel együtt szeretek élni és olyan életöröm és életigenlés és energia van bennem ami nagyon rég nem volt. És azért mert legalább önmagam vagyok, nem úgy, mint ex-el, aki nagyszerű ember, de elnyomtam magam és következő ex-el aki meg az óriási és hazug szerelmével nyomott el - most magam vagyok és ez jó. És szeretem. És most már akármi lehet, jól vagyok, és jól leszek, és megoldom. És tudom mit akarok, hogy akarok élni. Eddig is efelé indultam, nyomultam, alakítottam az életemet, de most már teljesen.

És eros volt azt hallani attól a baráttól – aki eredetileg az o barátja volt, de kiderült, most már (mint lassan mindenki) az én barátom – hogy jobb ez igy nekem, hogy az elején történt, mert nagyon kikészitett volna, ha vele maradok. És mondta, hogy tudja, hogy igy is kikészültem, és hogy eros vagyok, és azt mondom kibirtam volna, mint ahogy ezt is kibirtam, de szerinte nem. Szerinte ha beleszeretek jobban és vele maradok, akkor beletörök. Amikor rájöttem volna, mindenkit kihasznál a környezetében, nincsenek igazi barátai csak érdekkapcsolatai vagy hiénák körülötte, hogy mindenkit lefizet maga körül az üzleti életben, mindenkit kijátszik egymás ellen, és agyba fobe csalja a nojét – hát ezt jobb nem belülrol átélni. És igaza van, még igy, (félig) kivülrol is fáj és sok, mert magamnak, az önérzetemnek, az önbecsülésemnek sok és rettenetes arcul csapás, hogy igy becsaptak, hogy igy kijátszottak magam ellen. Hogy engem igy átvertek. És pont egy ilyen senki alak, egy gerinctelen, aljas ember. Akirol, most utólag már áll össze a kép, és tudom, látom, hogy a világa hamarosan összeomlik. Még ha o egy nagy birodalom örököse és több cég vezetoje is, pont olyan, mint ezek...ráérzett a hatalomra, a pénz izére és elvesztette az emberségét viszont megtartotta a látszatát. És remekül átvág mindenkit elsore. És rettenetes, mikor lassanként összeáll a kép bennem...és mostanra tökéletes. Ill. tudom, jön majd még ehhez. Most már egyre több és egyre gyorsabban, hiszen már tisztán látok. Csak a hitem veszett el útközben...hiszen ha o sem volt igazi, aki olyan tökéletesen igazinak látszott elsore, (és még jó darabig) akkor kiben hihetek még? Persze tudom, az igazi az tényleg az lesz, és lehet ilyen, és majd eljön, blabla. De most még szeretném azt látni, ahogy az o világa összeomlik...mert túl sok emberrel beszéltem már, akik mind tudják róla, milyen valójában, és a látszat birodalma kezd összeomlani...és kicsi ez a szakma, amiben vagyunk, hogy sokáig tudja ezt folytatni.  És én is remélem hozzásegitek ezzel, hogy kezdem összevezetni a szálakat. Mint egy titkos földalatti mozgalom o ellene, akikkel beszélek, azok mind egy szálon összefutnak nálam...én tudom, kik vannak ebben a titkos üzleti szövetségben, akik tudják a szakmában, hogy o nem az a nagy hal, mint aminek mutatja magát – és a megfelelo helyeken mindig elhintem, amikor kideritem egy ujabb hazugságát, egy újabb keverését. És én le vagyok védve, hiszen én mindig az igazat mondom – sot van olyan hülye, hogy ezt néha maga adja irásba nekem – amikor nem bir magával és e-mailen dicsekszik nekem legújabb nagymeno húzásával – ami biztos, hogy vmi kavarás vki háta mögött vagy ilyesmi.  És minden e-mailt és sms-t eltettem. Elég néha megmutatni egy e-mailjét az embernek, akirol irta – és újabb ember van mellettem. Nem direkt játszom és nem akarok én semmi rosszat. Csak a helyére tenni a dolgokat. És nem is kell kevernem hozzá, mert maga adja a kezemre magát – amennyire nem bir ellenállni magának, hogy dicsekedjen nekem, a volt nonek, a céges élet másik területén ismert embernek – mivel úgyis nagyon kevesen tudják, együtt voltunk. És nem bir magával, hajtja a vére, hogy játssza tovább a nagymenot. És nekem nem kell sokat tennem, hogy megváltozzanak a dolgok – elég beszélnem emberekkel idorol idore és összerakni a képet.

De azért nem hagyom magam és megtaláltam ebben az egészben, hogy miért volt ez jó nekem. Nagyon sokat tanultam belole. De voltam Párizsban, és kaptam jó pár élményt is – utólag is, sokat hozzám tett. Sokkal több lettem. És kellett ennek történnie, más lettem, és nem bánom. Hamarabb tisztába kerültem magammal, látom a korlátaimat és az embereket magam körül és hogy ki a barát és ki az álszent. Megnyitott bennem sok kaput. Mindennek van vmim oka hogy miért történik, tudom, hogy ennek is volt. Azt az életet, amit az elmúlt hónapokban éltem, neki, a csalódásnak köszönhetem, és jó volt. Kellett ez. Sok mindent megnyitott bennem, amiket rég ki akartam engedni. És örülök, hogy jól vagyok, hiszen még mindig, sot még erosebben tudom mindennek a jó oldalát nézni, és túlélni, jobban mint eddig.

Szar dolog szembesülni azzal, hogy akit az ember – aki eddig jó emberismerõnek tartotta magát, legalábbis a múlt eddig ezt igazolta – akit az ember nagyon szeretett és akinek õ az élete szerelme volt – állitólag – az valójában mekkora szar alak. Ma már a sokadik emberrel találkoztam, aki évek óta ismeri õt, és aki sokat mesélt róla. És csak nõ és nõ a lista. Egyfajta meghasonulás ez nekem. Hiszen én szerettem de hogy szerethettem egy ekkora gerinctelen, érzéketlen, mindenkit becsapó, mindenkit kihasználó, mindenkivel játékokat játszó embert – mégha csak két hónapig is – bár mennyire meghatározó 2 hónap is volt az. Erõsebb, mint az elõtte levõ 3 évem elõzõ ex-el.

most már kicsit idegesít hogy a tegnap este megírt hosszú szép monológom nem akar felmenni...egyszerűen nem teszi fel a blogra. Mi van mááááááááár?????????????

irtam sokat és nem megy fel...miért? :(

Most arra ébredtem reggel, hogy lehet, hogy én rossz helyen vagyok? Én most egy másik életemet élem, mint amelyiket kéne... eddig jól csináltam, de idén nyáron eltévedtem, és másik utat kezdtem járni, mint kellett volna. És most elvesztem az életemben, nem tudom hol vagyok és hova tartok és jó-e ez nekem.

És lehet, hogy ez a rengeteg óriási kiütés, amivel napok óta tele van a testem , ennek a jele...mert nálam mindig jelzi a testem kifelé, ha a lelkemnek nem tetszik vmi.

Megpróbálom összefoglalni a hétvégét, mert nem volt időm irogatni, szokás szerint ezer dolog történt. És persze a hangulataim is folyton változtak, és a mérleg nyelve is folyton összevissza billegett egyik oldalról a másikra...

Péntek este Tescoban voltam. Meg előtte plázázni, hamár még egy rövid ideig itt lakom a Campona közelében és hamár az ottani Tescoba járok. Persze megint vettem pár új ruhát...nem birom abbahagyni ezt a vásárlási kényszert. Igazából Tescoba menni sem volt kedvem, de muszáj volt, mert vasárnap fondü partyt tartottam és addig már nem lett volna időm elmenni. Úgyhogy végigjártam a Camponát is, még jó, hogy alig van benne vmi. Aztán azon gondolkoztam, ezt most jobb lett volna-e ketten csinálni. Igazából nem tudtam eldönteni. Mindkettő mellett szóltak érvek. Mindenesetre megpróbáltam gyorsan lenyomni a bevásárlást. Közben hivott egy barátnőm, és aki hasonló életfázisban van most, mint én, csak ő nem élvezi, nem használja ki, mint én, hanem szenved paik között... Ő mesélte, hogy egy közös ismerősünk, aki sok sok éve találkozott élete szerelmével, istenien elvoltak, összeházasodtak, gyerekük született, gyönyörűek voltak ésamikell, nos, ez a lány elhagyta a férjét, egy új pasiért, és a gyerekét is...Nem tudok már hinni a szerelemben, a partnerségben, a hitben, az egymásnak teremtettségben, az ’igen’-ben... csak azt látom körülöttem, hogy mennek szét a párok, és annyira törékenyek vagyunk...olyan sok minden húzódik a kapcsolatok felszine alatt, olyan sok minden zajlik az emberekben, a párokban és olyan nehéz ez az életjáték. Nem tudok már hinni....Hiszem, hogy találok még szerelmet, és lesz társam, de nem hiszek benne, hogy örökké...nem hiszek benne, hogy nem fog valaha megcsalni, nem hiszek benne, hogy nem üresedik ki, és nem leszünk csak megszokásból együtt, mert a hosszú éveket nehéz átlépni, és továbbmenni...

Szóval sétáltam a Tescoban a szokásos éjszakai bevásárlásomban, és ezt a sztorit hallgattam. Meg a barátnőmét, aki kevereg az élet útvesztőjében, és nem tudja egyedül élvezni az életet és inkább mindenféle furcsa és gázos kalandokba keveredik a kétségbeesett társkeresés közben. Pedig előbb magát kéne rendberaknia, utána jönne a többi...De ő  mondta azt, a dilemmámra, hogy miért nem költözök össze újpasival, és akkor úgyis hamar kiderülne, összeillünk, tudunk-e együtt élni vagy nem és akkor nem rabolnánk egymás idejét sokáig...ami egyrészt nagyon tetsző nézőpont, de...mindig van egy de. És ez egy hosszú de. Valahogy ez az életkor, közelebb a 30-hoz, már más gondolkodásra késztet. Mindegy, elintéztem a bevásárlást, ekkor megint azt gondoltam, ezt jobb lenne kettesben. Igen, kéne egy társ. Aztán hazamentem, szokás szerint felcipeltem a rengeteg cuccot két fordulóval, és akkor megint tudtam, na, ide kéne egy pasi, aki cipelne nekem J

De aztán megint otthon voltam, az én kis édes lakásomban, és az olyan jó volt egyedül. Csak én, ebben a számomra kedves lakásban, amit igazi otthonnak érzek...és ami nem az enyém, és amiből januárban el kell költöznöm.

Aztán szombat reggel, amikor felébredtem, először úgy hiányzott vki, akivel lehet ébredni, mert az jó. Aztán megint nem, megint élveztem a magányt, magamat. A teljes szabadságot. Az elmém szabadságát, amiben nincs benne senki, aki befolyásol, megváltoztat, alkalmazkodtat. Összekészültem, elmentem az esküvőre fél 12-re, micsoda időpont... Egy embert ismertem a sok vendégből (jó, látásból sokat persze, de egy szót nem beszéltem még velük). Az az egy ember is az előző világomból volt ismerős, amit májusban elhagytam. Ez a srác is egyedül él, és élvezi. Vele jól kifikáztuk az esküvőtJ hogy micsoda pénzkidobás, stb. És a pár egyébként nincs egy éve, hogy együtt van, és ők esküvőt tartanak, én meg sok évek után mindig csak megyek tovább...De emlékszem mindenkire, a nagy szerelmekre, és jó emlékezni. Jó, hogy voltak, szép szerelmek, szép évek, kedves párjaim...de hol vannak már?

Hogy mindig megyünk tovább az életben, hátrahagyva magunknak azt az énjét, aki azzal az emberrel voltunk...és hogy elfelejtjük.

Aztán találkoztam újpasival, hazavitt. Amikor vele vagyok, akkor úgy érzem, az a jó, amikor egyedül vagyok, akkor úgy érzem, az a jó. Igy nem tudok dönteni. De most fura volt. Biztos az esüvő is, azért akármennyire nem láttam értelmét, csak valahol elrejtve a szivem legmélyén én is szeretnék egyszer egyet, és hiába az agyam nem hisz a ’örökké’ és ’csak te’ meg hasonló dolgokban, de a szivem még remél... titkon. És beültem a kocsijába, és nem volt most olyan jó vele, mint szokott. Vmi fura hangulatom volt erről az egészről. Hogy most időt kért tőlem, hogy rendezze a dolgait, az életét, és hogy igy majd új életet tudjon kezdeni velem, hogy tisztázza magát, lezárja az előző 5 évét a menyasszonyával, és magával, hogy majd 100%-osan velem tudjon lenni. Ez mind nagyon szép, meg persze, szerintem is kell az embernek átmenet két kapcsolat között, de az mégis sok, hogy közben együtt megyünk lakást nézni neki – olyan környéken, ahol én szeretek lakni, olyan lakást, ami nekem is tetszik, mert ő azt szeretné, ha januártól, amikor nekem is ki kell költöznöm, én hozzá költöznék. Tehát miközben szigorúan nem beszélünk lelki dolkoról, magunkról meg róla, akkor közben az összeköltözést szervezzük...ez nekem elég érdekes. Ezt el is mondtam neki. Hogy tudjam igy eldönteni, hogy akarok-e vele összeköltözni, ha nem úgy töltünk időt negyütt, mint egy pár, csak mint barátok, sőt, mint ismerősök? Honnan tudjam, akarom-e ezt az embert, ha nem beszélgetek vele magunkról? Az igaz, hogy mielőtt meghozta a döntését, hogy felad miattam mindent – ezt nélkülem hozta meg, én csak a végeredményt tudtam meg – előtte rengeteget beszélgettünk, és én ismerem legjobban, néhány dologban még magánál is jobban. De ez a 2 hónap nem elég. És a január mindjárt itt van, ahogy az én napjaim rohannak, fel sem eszmélek, és belerohantam az életem egy új szakaszába. És nem tudom eldönteni, milyen legyen ez a szakasz. Honnan tudjam, jó lesz-e vele? Mert persze, ha nem jön be, lehet tovább menni, de nekem a huszonsok költözés után nincsen igazán kedvem pár hónap után majd megint pakolni, meg évről évre nehezebb, mert egyre több cucc ragadt rám időközben, és már rég nem arról van szó, hogy fogom és összepakolok mindent egy sporttáskába és megyek- mint 18 évesen anyáméktól. Most már komplett életem van, bútrokkal, TV-vel és mosógéppel, ággyal és sarokgarnitúrával, dohányzóasztallal és állólámpával. És utálok mindent bedobozolni és kidobozolni, és mindennek egy vadiúj környezetben újra helyet találni, berendezkedni, és felépiteni egy új otthont. A sokadikat. Úgyhogy nagyon meg kell fontolnom, mert akkor van értelme, ha min. Pár évet el tudnék vele tölteni, de honnan tudhatnám előre? Bár végülis rá szoktam érezni. Ex-el is ilyen hirtelen és kényszerszerűen kellett összeköltözni, szintén lakásproblémák miatt, amikor még nem akartam, de vhogy belesodródtam, és végülis benne volt még 2,5 szép év. Pedig ott sem voltam még teljsen biztos. Most mégis vhogy máshogy vagyok nem biztos. És ez aggaszt. Persze azt is tudom, rengeteget változtam az alatt a 3 év alatt, most már más vagyok, mint az akkori énem, és nagyon sok mindent máshogy látok, de akkor is. Viszont ugyanezen – költözés utálati – indokokból annak sem látom értelmét, hogy januárban én is egy másik, külön lakásba költözök, aztán ha mégis akarok vele kezdeni, akkor pár hónap múlva hozzáköltözök, mert akkor ugyanott vagyok, hogy pár hónapon belül megint teljes lakótér csere, pakolás ki és be, élettér kialakitás, stb. Ezt most biztosra kell eldöntenem, ha ő, akkor most. De nem akarom ezt most eldönteni.  Mindegy, elmentünk lakást nézni, és attól sem éreztem jobban magam, hogy a tulajok előtt pár voltunk – hisz mi más lehettünk volna – és párként kezeltek és párként, magunknak néztük meg a lakást. Ami egyébként kb. 3 utcányira van attól, ahol most lakom, ami másik ex-em lakása, ahonnan emiatt kell kiköltöznöm hamarosan.

Aztán hazavitt, és elment. Hiszen ne töltsük együtt az időnket, neki külön kell lennie, lezárni meg minden. Nem baj, én is szeretek egyedül lenni, sőt. Irtam ex-nek sms-t, hogy most pár órát itthon vagyok, jöhet a rezsipénzért...mert már beszélünk is, mint emberek. Aztán élveztem az ’otthonom’, felhangositottam a zenét, és tettem vettem. Hivott is, hogy megy befelé a városba egy barátjával, és  útközben felugrik 1 percre. Na mondom, ennél jobban nem is tudta volna bebiztositani magát, hogy ne kelljen velem sok időt eltöltenie. Nemsokára tényleg jött, felcsöngetett, majd amikor bejött, mondta, hogy nem egyedül jött, egy régi ismerőssel...persze, hiszen ismerem szinte minden barátját, és ezt a srácot is szerettem, csak az a vicces, mi ex háta mögött is találkoztunk egyszer azóta, ahol őt beszéltük ki...Vicces volt most. Mindegy, beszélgettünk, kérdezte, miylen volt az esküvő, és beszélgettünk a témáról. Én elmondtam a véleményemet, hogy mennyi pár megy szét, és mennyire nem állandó már semmi, és hogy a nagy szerelmek is hogy elmúlnak a látszattal ellentétben és nagy szerelemből nagy csalódás lesz, és ő is helyeselt...aztán rájöttem, ez nagyon gáz, hiszen mi most, két egykori nagy szerelmes, akik már arról beszéltek, egymásnak teremtettek és örökké együtt, és ebből is nagy csalódás lett, mi most itt magunkról beszélünk...úgyhogy abbahagytam. Elmentek, és én még mindig jóléreztem magam. Még mindig hangosan szólt a zene, pácoltam a húst a másnapi fondühöz, és jó volt lenni. Magam lenni.

Aztán beszéltem barátokkal, és este átjött egy pár, akikkel együtt mentünk a lagziba. Ami egyébként nem hagyományos lagzi volt, hanem bulinak tervezték. Egy művházban volt, igazi szocreál stilus, amit próbáltak diszitéssel fedezni, de nem ment. Mi korán mentünk viszonylag – de hamar el is lógtunk. Bementünk kedvenc szórakozóhelyemre, ahol mindig ingyen ihatok (hiába, ha az ember volt pasijának szórakozóhelye van J) ahol viszont sajnos sikerült annyira berúgni, hogy csak na...bár szerintem ebben a művházban megivott minősithetetlen vodkának és hasonló kaliberű narancslének is nagy szerepe volt.

Úgyhogy számomra csúnyán végződött az este, de előtte még jót buliztunk J és még ex új nőjét is láttam, de akkor már nem érdekelt.

Aztán ma ahhoz képest teljesen jól összeszedtem magam és megvolt a fondü party J

Nyár végén aggasztott a lakás kérdés. Hogy tudtam, januárban ki kel költöznöm, így vagy úgy. Aztán mostanáig nem érdekelt, majd csak lesz valahogy. Jól voltam. Aztán  - talán tegnap óta - újra aggaszt. Biztos azért, mert elkezdtem segíteni lakást keresni újpasinak. Aki ráadásul ugye azon a környéken akar, ahol én lakok, hogy majd én odaköltözök januártól. Én meg ingadozok egyfolytában. Általában azt gondolom, korai, nem kéne, meg szabad akarok még lenni, meg egyáltalán... akarok már vkivel úgyis 'járni' hogy nem élünk rögtön együtt. Hogy legyen ez a ma kinél alszunk, meg lehessen egyedül is aludni ha akarunk, stb. Viszont az fix, hogy neki most költöznie kell. Az is fix, hogy januárban nekem is. És annyira kézenfekvő lenne praktikussági és anyagi szempontokból. Mert elkezdtem garzont keresni magamnak és elbizonytalanodtam, meg tudom-e én ezt fizetni...akármennyire is akarok egyedül élni, nem biztos, hogy megtehetem. Ketten együtt bérelni csak olcsóbb. De ex-el is vmi pár hónap után költöztünk össze...és bár jó volt, és jól sült el, mégis kényszer volt ott is. És nem akartam. Ráadásul benne most nem bízok annyira. És még nem tudom, ez a személyének szól, vagy csak annak, hogy másik ex után még félek és nem bízok senkiben. És olyan rövid az idő januárig...főleg amikor úgy rohanok végig a napokon, ahogy mindig élek. 

Tegnap azért kicsit szar volt. Eddig ugye mennek a mindennapok azzal, hogy adtam neki időt, kitalálta mit akar, csak rendbe akarja szedni az életét, lezárni az előző életét, az előző 5 évét és teljes emberként kezdeni velem, ahogy ő mondta. Ok. legyen. Bár elég nehéz, így, hogy közben mindennap itt ülünk egy irodában, mégha másik osztályon is, de összefutunk a konyhában, és mellesleg msn-elünk napközben, csak nem beszélünk lelki dolgokról. De én segítek neki lakást keresni. Azt mondta, olyat keres ami abban a kerületben van, ahol én mindig laktam, és amibe én is szívesen odaköltöznék majd...mert ugye januárban úgyis ki kell költöznöm a mostani lakásból. És ugye milyen kézenfekvő megoldás lenne összeköltözni. De valahogy úgy borzongok én ettől. A 3 évvel ezelőtti sztorim játszódik újra, és akkor is hamar összeköltöztünk, és mindig maradt bennem vmi hátul, egy elnyomott érzés, egy kis szabadságvágy, hogy én még akartam egyedül élni... életemben alig laktam pár hónapot egyedül, mindig volt élettársam. Most 28 évesen, június óta lakom csak egyedül, és még szeretnék... Tegnap este úgy léptem be a lakásba, hogy arra gondoltam, belépve és körülnézve, mennyire kevés időt töltök már el itt és mennyire szerettem ezt a lakást amit én találtam ki, amit én terveztem meg, rendeztem be, ami a MI közös álmunk volt még anno...milyen rossz elmenni, úgy hogy nem akarok... nekem ebben a lakásban benne van az elmúlt pár hónapom, ami minden. Amikor megváltoztam, mert átmentem rengeteg dolgon. Pont este találkoztam azzal az ex-el, akivel 3 évet éltünk együtt májusig, és aki jó barátom maradt. És amikor mentem hozzá, azon gondolkoztam, csak május óta nem vagyunk együtt, de körülöttem minden mennyire megváltozott... az egész életem. Magam is. Ugyanaz vagyok és mégsem. Kemény hónapok vannak mögöttem, megszenvedtem értük, örülök, hogy most önmagam vagyok és nem akarom még feladni. Persze néha hiányzik vki, mikor arra gondolok, szombaton egyedül megyek esküvőre, vagy mikor látok egy boldogan összebújó párt, de aztán mindig eszembe jut: ezek pillanatok, olyanok nekem is vannak, de összességében meg nem kell alkalmazkodnom, stb. És jó ez a szabadság...kell még. Aztán egyedül ébredek és van olyan reggel, amikor ez nagyon jó, és van, amikor nem. És szeretem az estéimet egyedül, amikor hazamegyek és én vagyok. Csak én. És olyan jól el teszek veszek, elvagyok a kis édes lakásomban... és akkor nem vágyom másra.

Azt akartam leírni, mitől volt szar tegnap. Találkoztam jó barát ex-el. A volt lakásunkban, felmentem hozzá a note book-ért. És ültem a lakásunkban, ami szintén az én stílusom, berendezésem, és én találtam ezt a lakást, miattam vette ezt. És innen is tovább mentem. És itt is hagytam sok mindent. Magamból is. És nem is tudom már, mi volt a baj. Az is, hogy lassan elvesztem őt, mint közeli barát, mert ő is éli az életét, és az új barátnője nem annyira örül, hogy én ilyen közel maradtam? Vagy hogy itt állok megint, már negyedszer kezdve új életet, és nem tudom, merre tovább? Hogy minden olyan zavaros körülöttem? Nem tudom...de kivételesen nem volt olyan jó kedvem este... aztán hazaértem, akkor ugye éreztem megint a dolgok véglegességét, de aztán felvettem az otthon hangulatát, és jó volt...helyre rázódtam. Félek elhagyni ezt a lakást, mert már az otthonom.