A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban
dolgozik.
A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég
halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia.
Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor mar milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. -
Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatna a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és
összejönni a barátaival zenélgetni kicsit.

Nem tárgyilagos...

...kicsit sem a blogom. Na. Ennél azért naplószerűbbet akartam, de ez van. Úgy látszik, nekem a blog a virtuális pszichológusom. Itt jól kiírom magam, aztán jól vagyok. De így azért másmilyen, mint amit gondolnék magamról. Nagyon csak ezt az önmarcangolós, agyalós belső részt mutatja. Semmit a mindennapjaimról. Vagy mégis? Ezek is a mindennapjaim. Na majd próbálkozom mást is írni.

Szingliség

Tegnap ZP: HS7. Jó volt, de mivel végre találkoztam egy barátnőmmel, akivel jó ideje nem tudtam öszefutni, így a végén nem sokat figyeltem a koncertre... Érdekes volt elmondani vkinek a sztorit, aki igazából semmit sem tudott róla, mert eddig nem is akartam neki mondani, meg nem is volt normális alkalom. Így magamnak is jó volt, mert összefoglalhattam, és egyben előadhattam, mint egy sztorit, egy befejezett történetet. És Paulo Coelho szerint is így tudjuk magunkból kiüríteni a múltunkat, hogy legyen hely az újnak... jó volt ezt olvasni, nem tudatosan, de mindig ezt csináltam. Persze sosem sikerült 100%-osan.

"Hangosan el kell ismételni, a legapróbb részleteit is. És miközben mesélünk, sorra elbúcsúzunk mindattól, amik voltunk, és - ha megpróbálja, meg fogja látni - teret nyitunk egy új, ismeretlen világ számára. Addig ismételjük ezt a régi történetet, amíg egyszer csak elveszíti a jelentőségét." (Paulo Coelho: A Zahír)  

és főleg: "Felejtsd el azt, aki voltál, és és legyél az, aki vagy."

igen, próbálom rendbeszedni magam, élek, megyek, csinálok egy csomó mindent, próbálok nem létezni, hanem élni. Mindig van programom, és találkozom barátokkal vagy ismerősökkel, és mégis olyan fura. Mintha semmi sem az lenne, ami. Mivel szűkebb családom nincs, a tágabb családom nem tudja, hogy már nem is ott lakom, ahol eddig, és nem is azzal...Sőt. Ezt most előnyként élem meg, nincs szűk család, olyanok, akikkel le kell leülni, elmesélni, mi történt, válaszolgatni a kérdésekre, hogy ajaj, de biztos-e ez, és most mi lesz, és jól vagy, és minden rendben? Nincsenek benne a napi szintű életemben. Azért nagymamám 83 évesen rosszul viseli, hogy már a negyedik élettársam van, minden közös volt, lakás, üzlet, mintha már örökké együtt maradnánk, aztán mégsem... úgyhogy nem is tudom, hogy mondjam meg neki, pedig már 2 hónapja elköltöztem.  

Szeretem a kora reggeleket.

Pedig annyira nem vagyok korán kelő típus, hogy nagyon, és télen biztosan nem tudtam volna megtenni, de ilyenkor... Képes voltam 4,5 óra alvás után, 5:30-kor felkelni. És élveztem a reggelt :) Szeretem az illatokat, hogy másmilyen a nap fénye még, hogy más emberek vannak az utcákon még ilyenkor, hogy nyugisabb minden, még nem rohannak annyira, még nincs dugó, még letisztult a város. Teljesen más a hangulat, mint a 8 órára igyekvők között... Igazán új nap érzésem van, nem csak olyan "felkeltem, és rohanok munkába, és az egész oylan rutinszerű" érzés. Gyerekkoromban, nagyon rég, a nyári vakációk első reggelei voltak ilyenek a kertes házban, amikor külön külön érzeni lehetett minden gyümölcsfa illatát, és a madarakat és az összes állat hangját hallani. A város is még ébred, és most még közelebb van a természethez, mint egy óra múlva, és egész nap lesz. Szeretem ezt a napfényt is, ez már nem a kelő nap, de nem is a rendes nappali napfény, vmi megfoghatatlan, édes, kellemes, ébresztő és új nap indító, erőt adó fény.

Újra van energiám, tele vagyok ötletekkel, tegnap még éjfélkor nekiálltam tovább rendezgetni a lakást.

A lakást, amit szeretek, ami az övé, amiben nem tudom meddig lakhatok, de azt mondta ne költözzek el, viszont arról nem akar beszélni, akkor hogyan, milyen státuszban is lakom én itt. A lakást, amibe épp hogy csak berendezkedetm, mikor közölte, ő nem tudja folytatni. Velem, így. Mit nem tud folytatni?? Ezt a nem-is-igazi kapcsolatot, amire azt mondtuk, mi nem járunk, de mindig együtt voltunk, amiben mindketten azt hittük, megtaláltuk az igazit, és a világ örökre ilyen marad, tökéletes és szép és boldog...De nem köteleztük el magunkat, azt mondtuk, majd alakul, mindegy, hogy nevezzük, nem kellenek a konvenciók, csak érezzük jól magunkat. Hát ő egyszercsak nem érezte így jól magát többé, és ezzel elintézte, hogy én se érezzem magam jól többé. Pedig csak egy kicsit kellett volna még kibírnia. Pár hónap és lerendezek mindent, ami még köztünk volt, pár hónap, és elrendeződnek a munkahelyi viszonyok, és nem kell titkolózni, és füllenteni, és társaságban csak lopva pillantásokat váltani, nem érni egymáshoz. De nem, ő nem bírta ki addig, és inkább feladta azt, amiben mindketten hittünk, és ezzel feladott engem is. Mert velem nem beszélte meg, nem kérdezett meg róla, nem kérte ki a véleményemet, eldöntötte, nem folytatja, így nem folytat engem. Hogy adhat fel vki engem? Hogy engedhet el? Egész életemben a sok szerelem, élettárs, kapcsolat között összesen ő a harmadik, aki elenged. 12 év kapcsolataiból. Aki ő enged el, és nem én lépek. Pont ő. Hogy teheti ezt meg, miután megmutatta, hogy van ilyen is, lehet így is szeretni, lehet így is párkapcsolatban élni, és van Nagy szerelem. Nagyobb, mint gondoltam. Bár ezek szerint mégsem...

Néha bennem van a bizonyosság - nem, mindig ott van a bizonyosság, valahol alul mindig ott motoszkál, mint a kisördög, és néha kibújik, felmerül és elterít, de inkább csak ott van alul, úszkál bennem, minden sejtembe be akar férkőzni, hogy nem, ennek nincs vége, csak türelmesnek kell lennem, ki kell várnom, amíg ő lerendezi ezt magában, el kell engednem, hogy visszajöjjön. Hogy ezt nem lehet csak így abbahagyni, van folytatás, igen, lesz, és mi - ahogy az elejétől éreztük - most már sosem szakadunk el egymástól, csak ki kell bírnom valahogy nélküle ezt az időszakot, és akkor visszajön, és csak mi... Amolyan ősi tudatként zakatol bennem, mint az a tudás, ami csak a bensőnkben van, amit sosem tanultunk, amit sosem mondott senki, nem hallottuk, de tudjuk. Amit érzünk a lelkünkben, az agyunk mélyén, és tudjuk, hogy ez nem csak egy érzés, hanem ez van. Ez maga a tudás. Nem a megszerzett, hanem az öröktől ott levő. Ilyen bennem az az érzés, hogy mi együtt leszünk a maradék életünkre. Olyan mélyen van ő bennem, hogy onnan nem tud kiszakadni. Nem beszélünk napokig, de érzem őt. Érzem a jelenlétét a világban. A nyom amit hagyott bennem, kitörölhetetlen. Úgy érzem, sosem tudja eltörölni, mégha nem is így van, ahogy hiszem.

Mert amikor előtör a mélyből ez a hit, hogy mi nem leszünk külön, és igenis ő életem párja, a másik felem, aki megtalált, és nem szakadhat el tőlem sose már, utána mindig jön a ész: csak áltatom magam, nincs semmilyen ősi ösztön, tudás, és lélek másik fele, ami bolyongott eddig magányosan a világban, és most már nem engedheti el másik felét, ez mind önáltatás, csak kapaszkodni próbálok vmibe, hitegetem magam mindenféle manapság divatos spirituális maszlaggal, és tudjuk jól, hogy nincs is nagy ő és igazi, hanem harmónikus párkapcsolat van és önfeláldozás és kompromisszum és ezektől működő párkapcsolatok. Nincsen sírig tartó igaz szerelem, csak együtt eltöltött hosszú évek, és ezalatt összecsiszolódás, sok lemondás, és tolerancia. És valamelyik fél enged, mindig enged.

Úgyhogy ilyenkor jön az önmarcangolás: melyik igaz? Miben higgyek, ha saját magamban nem lehet? Hiszen csak az egyik érzés lehet igaz, melyik az? És mikor tudom meg? Nem akarok várni többet... le akarom zárni, eldönteni, és menni tovább, élni tovább. Mert így nem vagyok teljesen magam. Amíg bennem van, és nem tudom elengedni - pedig akarom nagyon, de bevette magát, kiírthatatlan a hatása - addig sosem tudom meg, mi az igaz. Sosem leszek én, ha ketten vagyunk: ő is bennem él. Ki akarom engedni, de nem megy. Küldeném, és nem lehet. Miért csinálta ezt velem, hogy elhitette, van ilyen, és imád, és az a baj, tényleg letett mindent az asztalra, amit lehet, és még visszatekintve és utólag és józanul is látszik, hogy az akkor, ott igaz volt: majd azt mondta, bocs, mégsem? Amikor már pont elhittem, mire nagy nehezen, a sok fenntartásom után átengedtem magam az érzésnek, hogy életemben először, lehetek önfeledten boldog: ebben a pillanatban ő feladta. Túl nagy lángon lobogott. De miért???

És mi van most, és mikor zárul már le ez az egész? Szeretnék már pár hónap múlva lenni, és csak úgy visszatekinteni az egészre, mint régi nagy drámáim egyikére, a nagy történetekre, amik formáltak, amik azzá tettek aki ma vagyok. És ő mivé tesz? Mivé tett? És jó-e ez nekem?

Hiszek abban, hogy mindennek van értelme, oka. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem, és ki fog derülni, ennek mi volt az oka, miért történt, hova vezet. Vagy ha esetleg mégsem, akkor is így kellett lennie, mert vmiért ez jó. De addig itt van a bizonytalanság, hogy miért jó ez, és mi jön most? Nem akarom ezt a köztes állapotot. Annyiszor volt már az életemben, annyi mindenen mentem keresztül, és annyi mindent kellett megértenem és elfogadnom, hogy, most mikor kicsit elengedtem magam, és azt hittem, vége életem nehéz részének, és megkaptam megérdemelt boldogságom, elkényelmesedtem. Elszoktam a fájdalomtól, a kitartástól, a rám jellemző keménységtől, amivel eddig túléltem. Hiszen úgy tűnt, most minden rendben, és kaptam egy igazi, normális életet, amit már megérdemeltem. De valamiért nem. Mi lehet az, amiért még mindig nem? Amiért tovább kell küzdenem, megmutatnom, még mindig bírom, hiszen ennél keményebb dolgokon is átmentem, és összeszorított fogakkal megcsináltam. Persze van sok magyarázat az agyamban, megint a hiszékeny megoldás, hogy talán mert mégis ez a nagy szerelem, és meg kell küzdenem érte, mert még nem voltam kész, hogy el kellett engednem, hogy lássam mennyit ér, mert amíg csak az ölembe hullott, nem becsültem eléggé. Persze van prózaibb ok is, de azt nem szeretem... hogy egyszerűen ez van, az élet szar, dolgok csak úgy történnek körülöttünk, amikre nincs ráhatásunk, és majd elmúlik, megyünk tovább, és előbb utóbb elfelejtem. Találok mást, aki kedves, és élek vele, valameddig. És talán leszek még boldog.

Paulo Coelho. Igen.

Egy mondat...

hogy egy mondattal, szavak halmazával, betűkkel, kódok halmazával a képernyőn, csak egy rövidke mondattal mennyire tönkre lehet tenni egy ember napját! De az enyémet azért sem...nem tovább, mint 5 perc.

Van képe azt írni, finoman kérdően érdeklődő e-mailemre, miszerint nem válaszolt kedd óta kedves, hogyvagymivanveled e-mailemre, hogy hát csak azért nem válaszolt, mert hiszen felhíott (ja, másfél nappal a mail után, céges ügyben, meg kicsit magyarázkodva, amit munkára fogott) meg hogy hiszen váltottunk a héten pár mailt... ja, váltottunk, összesen kettőt, ami aztán semmilyen mértékben nem volt személyes és mindkettőnk részéről kimerült a fél sorban...részéről rengeteg smiley-val, na de azért ezt beállítani normális kommunikációnak! A hatszázadik ismerősöm többet ír nekem egy mailben! Jól kidühöngtem magam, majd úgy döntöttem, péntek van, és este 6 óra, nekem ő nem teheti tönkre a hétvégémet! Úgy döntöttem, megint nézem a jó oldalát, azaz jobb, hogy nem a hétfő reggelem kezdődött ezzel, aminél rosszabb nem lehet, hanem letudtam most, túl is teszem magam rajta, így egy gonddal kevesebb. Na azért!

Kerül ez a pasi engem? Azt hiszem nem mer velem kommunikálni... fél az érzéseitől. Jó belemagyarázni, hogy mi van szerintem, dehát vmi kell, ha már ő nem nyilatkozik. Kicsit sem. mert ugye barátok vagyunk, meg minden, ha néha beszélünk (azért ez, hogy néha...hiszen még csak 1 hete, hogy vége, furcsa kimondani, szoktatni magam a gondolathoz, hogy lehet, hogy ez örökre így marad) akkor ő olyan édes, meg kedves és mindig puszi a vége az sms-nek és mailnek de most akkor miért ilyen negédes?!?!?!? Nekem nem kell édelegni, nem vagyok az a kis nő, akinek erre van szüksége. Nekem őszinteség kéne, meg normális viszony, nem ez a tettetett jófejség. Illetve ő nem tetteti, mert így gondolja, de egy komoly, harmincéves pasi hogy gondolhatja így?

Nem is...

...ilyen vagyok. Ha visszanézem, olyan, mintha csak keserűség lenne bennem. Pedig nem. Azt hiszem. Nem, tényleg nem! Még jó, hogy akik ismernek azok pont a másik oldalamat ismerik... ezért van a blog. Ők, akik életben ismernek, nem is tudják, milyen mélyen van bennem minden. Ők azt ismerik belőlem, aki erős, aki túlél, aki nagyon sok mindent megjárt, végig csinált és kijött belőle. És jól van. A végén mindig jól van. Mert mindig egyedül van, és csak magára számíthat. Azt hiszem ezen már senki sem segíthet, hogy ne így gondoljam. Hiszen valójában a fejünkben mindig egyedül vagyunk, nem? Hiába vagyok én a társaság középpontja - na jó az nem, de én tartom össze őket, az energiám visz mindenkit, én csinálom a fondü partit, a buliszervezést a meglepi szülinapot, és én hívom fel őket, ha elvesznek a mindennapokban. Én miért és ők miért nem tudják ezt csinálni? Talán mert olyan korán egyedül kellett helyt állnom a világban és mert már 10 éve nincs mögöttem család, háttér, nincs visszatérés a kindulási ponthoz (családi ház)? És mindig én tartom a lelket abban, akiben kell... meg is lepődött egyik barátnőm, mikor egyszer bennem kellett...  És meg is leődött a lánytársaság, a pár legközelebbi barátnő. mikor egy április végi délutánon a dumcsizós lánypartin a 3 éve meglévő pasimmal közös lakásban egyszercsak azt mondtam: én már nem sokáig lakom itt... El fogom hagyni őt. És mindenki: hiszen most voltatok együtt egy álomúton, és minden olyan rendbenlevőnek tűnt, és sosem beszéltél róla, akkor most mi van?!?!? Igen, sosem beszéltem róla, amíg benne voltam, amíg futottak a gondolatok és kuszálódtak és fájtak és véreztek... de addigra túl voltam rajta és megszültem a legnehezebb döntést, hogy a pasitól, akit egyébként szeretek és rettenetesen jó fejnek és jó embernek tartok, el kell költöznöm, mert én nem tudok megalkudni, és tudom, hogy nem ő az igazi, és még ha nincs is igazi, nem maradhatok vele, ha nincs a vágy, a tűz, és nem kapom meg a mindennapokban ami nekem kell ebben a kapcsolatban. És ő ráadásul annyira jó társ, hogy ezt utolsó szóig meg lehetett vele beszélni... Van még ilyen pasi???? Aki ennyir intelligens és nyitott és megbocsátó és korrekt és szerető és barát és nagylelkű és felül tud emelkedni az apró cseprő szarságokon... na ezért volt nehéz elhagyni. De ha nekem nem csak ez kell...

Úgyhogy léptem, a szokásos stílusomban, fogtam, pakoltam és mentem. Ez a nagyon sokadik albérletem most újra, és a nagyon sokadik költözésem, és ő volt a negyedik élettársam. hm, 28 évesen? na jó, még elmegy.

Na de valójában azt akartam írni, hogy egyébként én nem vagyok sem melankólikus, sem pesszimista, de ez mindegy. Hiszen ez érdekesebb téma :) Mindig az érdekelt inkább, mi van a háttérben, mi megy a mélyben... nemhiába az Iszony az egyik kedvenc regényem.. én még a Bűn és bűnhődést is szinte egyedüliként szerettem a gimiben. Erre most itt vagyok egy helyzetben, ahova úgy kerültem, hogy nem tettem érte semmit, nem tehettem ellene sem semmit, és nem értem, mi történt velem / velünk. Mi történt a pasival, aki imádott, aki mindent megtett értem, és aki azt valotta, én vagyok a nagy ő... akihez 3 hét után közelebb kerültem, mint bárkiheu eddig. Akivel 5 hét után olyanok voltunk, mint egy régi, jól működő pár. Túl sok volt? Túl gyorsan égett? Szerintem igen. De a legrosszabb az egészben tényleg az volt, hogy nem tudta megmondani, miért. Miért hagy el, miért nem tud mégsem velem élni. Miért teszi ezt velem, hogy törhet pont ő össze, hogy dobhat el magától, és hogy tud nélkülem élni, ha eddig én voltam a minden? Hogy tud ilyen könynen elengedni? Milyen szerelem volt akkor ez?

Persze ezek a gondolatok már csak a háttérben, alapjáraton köröznek, a mindennapjaim visznek tovább, túltesznek ezen... élek, dolgozom, jó sokat, bulizok, meg tartom fent a baráti társaságot, láynbúcsúztatóra megyek, meg koncertre, és nagymamival csevegek, aki azt hiszi, még mindig a belvárosban lakom, a kedvesemmel... És ez az élet is igaz, ez a felszín, amit viszek, hiszen az is én vagyok, csak a mélyben, ahol gyűrűznek még az értetlenség megnyilvánulásai, a csalódottság, amostmivan dolgai, na ott néha megállok. És elmélázok.. most már jó elmélázni. Most már tudok újra élni, aludni, enni, lélegezni, beszélni és nem sírni. Van élet ... után. És milyen irónikus, hogy elhagytam egy 3 éves komoly kapcsolatot, kiléptem a közös lakásból, családból, na az üzletből nem, és nem ez után sírok, hanem a hirtelen, a semmiből kerekedett 1,5 hónapos kapcsolat után... ami olyan mély volt, mintha éveket tartott volna.

De most el is megyek edzeni, mert az jó...

magyarok, mire vagytok büszkék?

persze, tudom, Szent-Györgyi Albert és a többi, na de a mindennapokban???

Ma csak egy röpke ebédidő alatt sikerült egy tökéletes keresztmetszetet kapnom mai Magyarországról. Csak 2 helyen álltunk sorba kajáért a kolléganőmmel, de mindkét helyen egy tőlünk pár évtizeddel idősebb nő egyszercsak, mikor pont mi lettünk volna soron, beállt elénk hátrábbról a sorból, és kért... majd mikor ezt normál beszédhangon elkezdtük megjegyezni, egyiknél méltatlankodott, a másik pedig mintha meg sem hallotta volna. EMBEREK!!! tudjátok, ti mit csináltok? Észlelitek Ti körlöttetek a világot? A többi embert? Gépek vagytok, és csak mentek, mentek előre, és mintha egy mátrixban lennétek, körülöttetek minden csak illúzió??? Hé, én nem vagyok az! Engem nem lehet eltaposni! És félrelökni! becsapni a boltban, nem köszönni vissza, átnézni rajtam, elémtolakodni, csúnyán beszélni velem, rám fújni a füstöt, rálépni a lábamra és továbbmenni. Mi van itt??? És nem értik, miért megyünk el külföldre...vhogy én kint sehol sem tapasztaltam ezt. Biztosan én élveztem ott a kinti létet, és voltam elvakult, de ez a mentalitás.. Olyan magyar dolog mindig panaszkodni, meg pletykálni, meg kárörvendeni, meg belepiszkálni mások dolgába...Annyira élvezik az emberek, ha másnak rossz, és lehet rajta sopánkodni, meg csámcsogni. De az is, hogy emberek mennyire nem tanultak tiszteletet, toleranciát! A többi fogalmat meg sem merem említeni...Múltkor egy gyógyszertárban, ahol olyan megállító tábla volt, mint az OTP-ben, hogy ne a másik nyakában álljanak az emberek, miközben az gyógyszert kér, egy nő azon panaszkodott, hogy micsoda hülye rendszer ez, mert ez OTP-ben még csak megérti, hogy ne hallják a pénzügyeit, de itt... Te hülye nő, neked az, hogy mi bajod van, vagy mire kérsz orvosságot, az nem magánügy?!?!?!?!? Nekem jobban magánügyem, mint hogy mennyi pénzem van... nem szeretném az emésztési problémáimat egy ilyennel a nyakamban lihegve megbeszélni a gyógyszertárossal.

Dolgoztam sok sok évet ügyfélszolgálaton, különbözőeken, és mégis, a tanulság ugyanaz. Van a kisember, akit elnyomnak, akivel packáznak, akinek semmi sem sikerül, szappanoperákon csámcsog és Tesco csipszet eszik és cukros olcsó üdítőt iszik, na ő mikor bejön egy szolgáltató céghez, ami nem OTP, tehát nem bürokratikus, régi rendszer szerinti, hanem olyan 'nyaljukkiazügyfélseggét' tipusú, na ő ott aztán rögtön tisztába jön a jogaival, és azonnal főnököt kér, ha nem tetszik vmi, majd Fogyasztóvédelemmel, médiával és JusztLacival fenyegetőzik. Hát ezt a típust néha úgy megrugdosnám...valójában nem, csak leragasztanám a száját és elmagyaráznám neki, mi van, és lealáznám, bár tudom, olyan buta, mint a föld, és nem értené meg, de én jól érezném magam tőle...

Na megyek, dolgozok még kicsit.

Milyen érdekes, hogy olvasva más blog-okat, egy idő után úgy érzi az ember, na ezt én is írhattam volna... hogy valójában olyan sokunkban van ugyanaz, és még ha a sztori más is, az érzések, amik lefutnak, ugyanazok...  ez persze megnyugtató, hogy nem vagyok hülye, és másokban is iylen dolgok futnak végig, de ettől persze nem lesz könnyebb.

Hiszen jó lenne tudni, hányadán is állunk most, jó lenne tudni, mi megy végbe a sztorimban szereplő másik emberben, hogy mégis, hol vagyok én az ő világában. Jó lenne, ha lenne blogja, vagy ha van, tudnék róla... Hiszen nehezen hihető, hogy egy pasi, aki enyire imádott, hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül egyszercsak azt mondja: kösz, nem. Mégsem. Akkor mire fel volt ez a cécó eddig ezzel az óriási szerelemmel, minek mutatta meg a világot, ha utána elveszi? Ráadásul én nem is kértem, na most megkaptam...Kellett nekem túl józannak lenni mellette. Kellett nekem bölcsebbnek, tapasztaltabbnak és megfontoltabbnak lennem. Bár ki tudja, hol tartanánk, ha nem ilyen lettem volna... amilyennek nekem lennem kellett, hiszen a francba is, nekem kellett most egy 3 éves kapcsolatot lezárnom, vagyont megosztanom, levelezési címeket átirattatnom és dobozolat cipelnem egyik lakásból a másikba és új életet kialakítanom, máskor kelnem, máshonnan bejárnom dolgozni. Nekem kellett előző családot elhagynom, régi szokásokat átalakítanom, mégsem rólam szólt a közös történetünk utolsó hete, hanem róla. Mert ugye, neki szegénynek volt nehéz a helyzete, neki kellett megküzdenie mindenféle ki tudja milyen nehéz dolgokkal (mert engem nem lehet felvállalni a munkahelyen, mert ez még nem derülhet ki, és most mit mondjon a családjának, ha mi most nem járunk, csak mindig együtt vagyunk, stb.), én, a gyenge nő, tudom kezelni ezt és az összes bonyolult helyzetet körülöttünk. Kezeltem is. Kezelem is. De akkor meg miért én vagyok ebben a szituban, és miért kell velem ennek az egésznek megtörténnie, és miért nem hagy békében élni az életemet? Végülis most hagy... hiába, ezt akartam, nem panaszkodhatok. Csak nem így. De felfogom úgy, ahogy egyedül lehet, hogy sokkal jobb ez így, hiszen így most lerendezhetem, amit le kell, élhetem, amit ki kell, átgondolhatom, amit át kell. De azért nem szép dolog valakit ennyire szeretni, utána meg ennyire faképnél hagyni.

Új reggel...

Azért tegnap - pont tegnap, mikor először hívott fel kb. 1 hét után, és még e-mailt sem írt vagy 4-5 napja, holott hétfőre ígérte, hogy áthozza a maradék cuccaimat - arra mentem haza, hogy a kapucsengőn megjelent az én nevem... írtam is gyorsan köszönő sms-t, hogy vajon ezt még mindezek előtt kezdeményezte-e, de azért mindenesetre köszi... persze a szokásos édes stílusban csak smiley-kat küldött, azt nem tudtam meg, mikor volt ilyen jófej.

Nem baj, én szokásos bevásárlótúrámról értem haza, megnyugodva, szatyromban újabb szerzeményekkel. Hiába, a Mangoban leértékelés van... Azért ha nem mondanák, akkor is tudnám, hogy nálam azért a szenvedélybetegség vagy elfojtás vagy kompenzálás eme kellemes fajtája él... én mostanában valahogy rengeteget vásárolok. Főleg ruhát természetesen... Hiába a fogyasztói társadalom, bugyuta reklámok, becsapós leértékelések meg a hülye pasik ideális keveréke tökéletes táptalaj.. nekem is butikot kéne nyitnom. Annyi bánatos nő van, nem? Ja, a fodrászokról se felejtkezzünk el, természetesen én is voltam, hiszen nehogy már ne legyen rám is igaz a mondás, hogy ha a nőnek vmi baja van, új frizurát csináltat...

Actual

Élek egy lakásban, ami egy pasié, aki eddig szeretett, bár én nem kértem, és aki azért adta, hogy egy másiktől el tudjak költözni... Hazamegyek mindennap egy lakásba, amit egy pasival újítottunk fel, aki mostanra kilépett az életemből. Elvagyok egy lakásban, aminek a tulaját közelebbről csak 2 hónapja ismerem... és ebben a két hónapban lefuttatunk egy komplett szerelmi történetet, óriási lángolástól a fájdalmas elhagyásig. És én még azt hittem eddig, hogy én már annyi mindent megéltem... na most már ezt is.

Az ember utólag próbálja összerakni a kirakóst, amiról közben nem is tudta, hogy az. És mennyire máshogy néz ki utólag! Itt ez a pasi, aki már rég kinézett magának, és nem lépett, mert együtt éltem vkivel. Majd egy társasági vacsin egymás mellé kerültünk, sokat beszélgettünk, és rájött, hogy ez a kapcsolatom már nem az, aminek kéne lennie, és másnap óriási rózsacsokor várt a munkahelyemen... 2 hét múlva el is költöztem, megadta a végső lökést. Mert hiába volt előtte is eldöntött tény, hogy mi már a régivel együtt nem, külön meg nem jó, és olyan macerás költözni, de azért kéne, és ez a nyűglődés, azért csak kellett vmi ami kimozdított a holtpontról... ami ő lett, és ez így jól is jött. De 3 évet lezárni, meg feldolgozni, meg túltenni magunkat, meg lerendezni mindent, még a  piszkos anyagiakat is... Miközben vki ezerrel teper, hogy ő legyen az új, a nagy, az Ő meg a minden. És hiába magyarázom, hogy nade fejest azért mégsem szeretek ugrani, meg a lélek, ami ugye szereti, ha kicsit most békén hagyják, és hát az idő, ami már a régiek szerint is annyi mindenre jó, meg hát mennyivel jobb lenne tisztán kezdeni vmibe, nem úgy, ahogy most vagyok, összezavarodva, meg fájva, meg kilábalósan... Ja persze, ő először türelmes meg édes meg megértő és hogyne, tudja ő, hogy így a jobb, meg nekem most ez kell, és jajdejó, hogy én is ezt akarom, és mennyivel jobb lesz ez majd később nekünk... Azért 9 nappal később a születésnapomra Párizsba vitt egy hétre. Na de ez nem fejest ugrás részemről, á nem. És persze mindig ott van, csak hogy tudjam, érezzem. Ennyit a szingliségről, és a kipihenem, feldolgozom, rendbe rakom az életem dologról. Persze, én mint sokat megért, bölcs nő, lavírozok az életemben, áplolom az előző kedves lelkét, mert ugye nagyon jó viszonyban váltunk el, és hát nagyon jó ember, szeretjük és ne fájjon neki - meg figyelmesek vagyunk az újhoz, aki ígéretesen tényleg nagy ő-nek néz ki, mert amúgy minden stimmel... így hát rá is figyelünk, hogy azért jól bánjunk vele, miközben csak úgy mellékesen reggel 8-tól este amíg lehet dolgozunk.... és közben lakást felújítunk, csempét veszünk az újjal, meg szőnyegpadlót és nyílászáróssal tárgyalunk és festővel miközben ugye mi, csak nem is tudom mik vagyunk, de hát járni nem járunk. Persze lakáskulcsom vagy 4 lakáshoz van, mert cuccom az 3-ban van, és lakni sehol sem lakom, mert az új lakás még szét van verve, de aludni csak hozzá járhatok (vagy a porba, kupiba és törmelékbe persze). És azért tartsuk a kapcsolatot a régi anyósékkal, akik nagyon jó fejek, és azért ebédeljünk az új-jelöltékkel, de persze maradjunk függetlenek. Na hát ebben az egészben én tökéletesen helyt álltam, míg a 30 éves sikeres üzletember pasi az befuccsolt. Tudtam én, hogy nehezen fogadja el, hogy nem vagyok egyértelműen barátnő vagy szerető, és hogy így nem tud mit mondani a családjának (akiknek nem is tudom miért kellett volna még 1-2 hónap után bármit komolyat is mondani), és a társaságban sem, mert a cégben nem derülhet ki, legalábbis még pár hónapig biztos nem.

Egyik nap hirtelen hangulatváltozással azzal állt elő, hogy most akkor ő olyan fura, és nem is tudja, de most hazamenne - még jó, hogy pont már elkészült az én kis (ő kis) lakásom, és beköltöztem pár napja. És most fura a kedve, de majd beszéljünk...Mondom, idő kell, átgondolod? Ó, igen igen, majd ő jól alszik rá egyet, és majd beszélünk. Na sikerült nem nagyon beszélni egy darabig, mire érdeklődtem, hogy akkor most úgy mégis...? Hát neki idő kell, több, mert ő most gondolkozik - hogy min, azt nem tudjuk - és majd jelentkezik... Egyszer leültünk beszélgetni, ami abból állt, hogy én beszéltem, ecseteltem, hogy én mégis hogy látom ezt, és hogy talán nem kéne aggódnia, hogy hol is tart ez a kapcsolat, amit ő az élete utolsó kapcsolatának tart és hírdet, így 2 hónap után, mert szerintem ugyanott, ahol tarthat ennyi idő után, sőt, igazából mélyebben, csak mi nem úgy hívjuk, ahogy ezt ilyenkor szokták...és hogy ugyan észrevette-e, hogy én min megyek keresztül, és észrevette-e, hogy azért úgy viselkedtem vele, ahogy csak elvárható, sőt...

Neki sikerült kb 1 mondatot kinyögnie, csak bámult, majd elküldtem...teltek az órák, a napok, nem reagált teljesen más témájú sms-re sem, majd egyszercsak telefon végre sikerült kapni 1 hét után - csak annyit nyögött ki az addigi hősszerelmes, hogy ő nem tudja így folytatni... Azért egy másnapi személyes beszélgetést sikerült kipréselni belőle, amikor is szintén nekem sikerült kb 1 órát beszélnem, neki maradt a szokásos 1 mondat, miszerint ez már nem ugyanaz, bár hogy mi változott egyik napról a másikra, azt nem tudtam meg... azért utolsó arcul csapásként még felhozta a kocsiból az előre összekészített nála maradt cuccaimat.

Hm... 12 év után az első pasi, aki engem hagy ott. Ok, csalódásom az volt, meg reménytelen szerelem is, amikor a távolság ölte meg, de azért az első szerelem óta engem konkrétan nem hagytak ott. És még Bika is vagyok, nahát az önérzet és a büszkeség... azok pedig most sokadikak voltak csak a sorban.

Volt az arcul csapottság, hogy pont ő, pont az, akire támaszkodtam, akiben hittem, mégha bele nem is gondoltam, hogy talán mégis van nagy szerelem meg nagy ő, és ő, aki ennyit adott nekem, aki mindent megtett értem, egyszercsak szó nélkül feláll, és figyelmeztetés nélkül, esélyt sem hagyva kisétál az életemből??? Csalódottság... hogy most mi van. Egyedülmaradottság. Majdnem októberig voltak már közös programok fixálva. Aztán a szokásos..hogy úristen, 28 évesen itt állok egyedül és akkormostmilesz, kifutok az időből, mire találok egy pasit, mire eltöltünk együtt elég időt, mire...nahát ez már tényleg nem fért bele. Mert azért csak az a főkérdés, hogy ha valakiről józanul - hiszen én nem vetettem bele magam ebbe az egészbe, ő volt elvakult, én talán nem - azt hittem, hogy összeillünk, de teljesen, és minden jó, nagyon jó, és imád, és mindent megtesz értem, és róla kiderül, hogy ilyen könnyen feladja, és hagy engem elveszni, akkor mennyit is értem én? És akkor miről szólt ez az egész? És hova tegyem az eddigi csillagokat, amiket lehozott az égről? És egyáltalán, mi van most? Hogy lehet ez az egész?  

Aztán telik az idő, és következő napokban persze, miután az ember sok megértő baráttal és barátnővel beszél, és sokszor elmeséli a sztorit, miközben maga is hallja kívülről, tisztul a kép, és rájön: persze, jobb ez így. Mire is jöhetnék rá másra? Az az életösztön azért erős bennem... Ha nem lettem anno hajléktalan, és túléltem a család nélkül, akiket önszántamból hagytam ott, és túléltem egy arab pasit, akitől szerelmesen és elvakultan is el tudtam szökni, mert én tudtam, hogy lehet őt szeretni, de nem szabad vele élni tovább, és a többi csalódást - akkor nehogy már pont az ún. nagy szerelem pasi törjön össze. Ha neki ilyen könnyen megy, akkor jobb is ezt hagyni. Úgyis ezt akartam, kis időt magamra, élni egyedül, végre szingli lenni, és magammal törődni, csak és kizárólagosan. És hogy időm legyen rendberakni magamat... most megkaptam. Ő meg vagy feldolgozza, vagy nem..ha nem, úgyis mindegy, nem lett volna elég erős mellém. Ha igen... akkor meg kérdés, mikor, és én akkor hol tartok.

Nagyjából itt állunk most. Ja, persze a kedvenc szövegem, amit annyira lekoptatottanak gonsoltam, pedig nekem még nem nagyon mondták - hogy maradjunk barátok - persze elhangzott, és ugyan az első héten nem vitte túlzásba a kommunikációt, azért most édes aranyos hangon időnként felhív, vagy ír e-mailt.

Alapok

Nos, mivel is kezdjem... Jó sok minden történt velem eddig, mielőtt elértem a 28. évemet, ami most májusban volt. Budapesten lakom, tehát a főváros rohanó életét élem, szerencsére ennek előnyeivel, azaz a szórakozási lehetőségekkel, a vhol mindig történik vmi megnyugtató tudatával. Egyedül. Végre egyedül.

18 évesen költöztem el otthonról, mivel anyámmal nem jöttünk ki. Ez persze sablon szöveg, ki jön ki az anyjával ebben a korban, konkrétan anyámnak elég érdekes felfogása van a világról meg mindenkiről aki benne van, főleg akiket ismer is benne, mint szomszédok, kollegák, család stb. Engem pl. mindig is eltiltott apám családjától,talán mert ők normálisak voltak... 18 évesen is este 10-kor villanyoltás,  no dizsi (bár ez 10 éve volt, akkor még ez elment), dehát ezt nem is lehet leírni, hogy vkinek milyen érdekes a világról, emberekről, kapcsolatokról alkotott felfogása. Talán a "mindenki hülye, csak én vagyok okos" áll a legközelebb a valósághoz, de hozzátenném, mindenki más szerint meg ő a hülye... Lényeg, hogy barátom nem lehetett, úgyhogy az első szerelem felemelő élményét azt a szüleimmel nem osztottam meg. Ja, persze apám is van, dehát ő emellett a domináns nő mellett nem rúgott labdába. Bár én rá néztem fel, őt tartottam jónak, intelligensnek ésatöbbi.

Úgyhogy 18 évesen összeköltöztem a barátommal, akivel fél éve jártunk, és persze a szüleim nem tudtak róla, hiszen anyám azt is, hogy megtalálta a fiókomban a fogamzásgátló receptjét, úgy kommentálta: "hogy te milyen hülye vagy! elmenni nőgyógyászhoz!" nos...  A fiúval azért még 2 évet együtt voltunk, és én léptem tovább..új szerelem.

Aki arab volt. Munkahelyi balesetnek fogom fel, bár 2,5 év volt (ami eléggé sztenderd lett nálam az első élettárs óta). Munkahelyi baleset, mert egy olyan cégnél dolgoztam, ami araboké volt, bocsánat, többségében palesztinoké. Igaz, a munkahely életem egyik legjobb élménye volt, imádtam ott dolgozni, mai napig összejárok onnan emberekkel. Az éjszakában dolgoztunk, nagyon jó volt a társaság és a munka, a hely... Az arab élettárstól meg jó sokat tanultam, hogy hogyan is nem kéne bánni a másikkal... megvolt a lecke keményen. Na, az megkeményített, amennyire kell, fel is nőttem seperc alatt. Úgyhogy léptem - elszöktem. Szó szerint, stikában, pótkulccsal, egy szál papucsban az októberi éjszakában...

Egész Ausztráliáig menekültem, de ott azért jól megpihentem. 3 hónap, nagyon jó emberek, nyugi, szép tájak, jó élet, lassabb élet, más felfogás, emberközpontúbb nagyváros..

Hazajőve laza főiskolai kapcsolat, lazán lett abból is 2 év. Aztán megint egy kis Ausztrália, csak hogy ne essek vissza a hazai kicsinyes, panaszkodós, lehúzós, bürokratikus életbe. Persze nagy szerelem volt kint is, dehát az hamvába holt... a távolság. Meg a pasi ki nem tartása...hiszen amit igazán akar az ember, azt megteszi. Ő nem tette. Nem jött utánam, elhalt a dolog. Kár. Vagy nem is?

Itthon megint, jó fej srác, kolléga...húzódozásom, nem kéne, nem akarok én még elkötelezettséget meg ilyen hülyeségeket, elég volt az előző 3 élettárs, azért még gyorsan lenyomtam életem legjobb nyarát - persze, hogy szingli nyár - de ősztől keményen társas kapcsolat. Bár a lehető legszabadabb együttélés, semmi elszámolási kötelezettség, feltétlen bizalom és rengeteg olyan tulajdonsága, amitől a legjobb pasi lehetett volna az életemben, de aztán ezek miatt mégsem. Hiszen nagyon jó, ha bármikor mehetek egyedül is bulizni, és akkor jövök haza, amikor akarok, de ha a pasim másnap meg sem kérdezi, hogy és mégis, milyen volt az estéd, akkor az már más kategória... Pedig ilyen egyéniséget, jó fej, intelligens, jó pasit nehéz találni, na de nekem olyan kell, aki jobban kimutatja, hogy szeret... hiába, az a hülye női romantika.

Úgyhogy május 1-én elköltöztem a belvárosi, szép közös lakásból egy kisebb, de még szebb lakásba, ugyan külvárosibb, de nyugisabb.

De a lakás tulaj halál szerelmes belém...ill. volt, akkor még. Na itt jönnek a bonyolult részek.