újra

olyan rég írtam...és olyan jó volt, hogy nem kellett. De most megint. Annyira nem, mint régen, de egy kicsit... mert annyira nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Illetve persze tudok, mert muszáj, mert az embernek menni kell, csinálni kell az életét, és igenis, túl lehet élni mert túl kell élni.

Olyan jól voltam már, olyan nyugi volt. Találkoztam egy pasival, aki jó. Jobb, mint a többi. De így fél év után már biztos, ő is csak pasi. Mint a többi. Gyenge. Jobb ugyan, figyelmesebb, édesebb, stb, de nem elég. Ha a lélek dolgaira kerül a sor, ő is csak pasi. Béna. Gyenge. Oktalan. És én nem tudom, megéri-e várni rá, megéri-e még egy drámát végigcsinálni vele, mellette állni, bátorítani, kiállni mellette, tűrni, kibírni, érezni, fájni... és mikor lesz már arról szó, hogy velem mi van, és nekem milyen? Mert szerintem nekem is nehéz most, persze más miatt, de ezzel most nincs idő foglalkozni, mert ugye az ő baja nagyobb. Dehát így van ez, mindig a nők az erősebbek. Ők viszik el hátukon a családot, mindent miközben megküzdenek az élet összes nehézségével. Ez nálam is csak így van már mindig. Annyi mindent túléltem már, és annyi mindenen keresztül mentem, mi ez már nekem. Semmiség. Egy újabb apróság, amin felül kell kerekedni. Egy újabb megoldandó feladat. Egy újabb nap...amit végig fogok csinálni, mint a többit, mint az egész életemet eddig. És ezt is mosolyogva és emelt fővel. És a végén úgyis jó lesz..legalább ez a hit maradjon meg nekem.