miért kell újra írnom...

újra

olyan rég írtam...és olyan jó volt, hogy nem kellett. De most megint. Annyira nem, mint régen, de egy kicsit... mert annyira nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel. Illetve persze tudok, mert muszáj, mert az embernek menni kell, csinálni kell az életét, és igenis, túl lehet élni mert túl kell élni.

Olyan jól voltam már, olyan nyugi volt. Találkoztam egy pasival, aki jó. Jobb, mint a többi. De így fél év után már biztos, ő is csak pasi. Mint a többi. Gyenge. Jobb ugyan, figyelmesebb, édesebb, stb, de nem elég. Ha a lélek dolgaira kerül a sor, ő is csak pasi. Béna. Gyenge. Oktalan. És én nem tudom, megéri-e várni rá, megéri-e még egy drámát végigcsinálni vele, mellette állni, bátorítani, kiállni mellette, tűrni, kibírni, érezni, fájni... és mikor lesz már arról szó, hogy velem mi van, és nekem milyen? Mert szerintem nekem is nehéz most, persze más miatt, de ezzel most nincs idő foglalkozni, mert ugye az ő baja nagyobb. Dehát így van ez, mindig a nők az erősebbek. Ők viszik el hátukon a családot, mindent miközben megküzdenek az élet összes nehézségével. Ez nálam is csak így van már mindig. Annyi mindent túléltem már, és annyi mindenen keresztül mentem, mi ez már nekem. Semmiség. Egy újabb apróság, amin felül kell kerekedni. Egy újabb megoldandó feladat. Egy újabb nap...amit végig fogok csinálni, mint a többit, mint az egész életemet eddig. És ezt is mosolyogva és emelt fővel. És a végén úgyis jó lesz..legalább ez a hit maradjon meg nekem.  

Elköltöztem. Életemben már huszonsokadjára. Pasi miatt is vagy ötödjére. Múlt szombat óta költözködtem, és tegnap megvolt a végső fázis, és visszaadtam a kulcsot. Azért voltak szép, filmbe illő jelenetek... persze csak a fejemben, és persze csak pár másodpercre, aztán újra normálisan fogtam fel. De húzós volt. Amikor elindultam este munkából ki a külvárosba, a hosszú útra busszal, akkor azért ott volt nagyon, hogy most megyek utoljára oda, és arra a környékre... és azért minden vég csak egy elmúlás és minden elmúlás fáj, mégha vmi újnak a kezdete is, és nekem már annyi végem és annyi kezdetem volt... néha nem akarok már többet. Nem akartam én elköltözni. De ha már ez van, persze, úgy fogom fel, ahogy kell, hogy ez a legjobb, meg csak a jó oldalát, és kellett ez, a teljes eltávolodás tőle, meg jobb a belvárosban újra, meg amúgy is, na. De azért...és elmentem a lakásba, a teljesen üres lakásba, ami utoljára akkor volt ilyen üres, mikor még az egész életem egy másik dimenzióban volt. És kitakarítottam az egész lakást, összepakoltam azért egy doboznyi apróságot, amik ott maradtak, meg a hűtőből a cuccokat. És akkor tényleg nagyon üres volt a lakás. De én valahogy még mindig az enyémnek éreztem, olyannak, mint amikor teljesen berendezetten benne laktam, amikor minden apróságomnak helye volt benne, azok közt a falak közt, amit még a kedvessel - aki akkor még kedves volt a szívemnek - együtt csináltattunk. És annyira benne voltam én abban a lakásban, egy olyan énem, egy igazi, szerelmes énem, ami már rég volt nekem. Ezt volt nehéz otthagyni. Nagyon nehéz volt utoljára menni felfelé az úton, utoljára kinyitni a lakást és belépni a költözés utáni üresen tátongó, rendetlen lakásba. Nagyon szerettem volna, ha van velem vki, aki szeret, aki erősít. Aztán elmúlt. És ahogy mindig, mindent az életemben, végigcsináltam egyedül, erősen, és nem fájt. Elrendeztem mindent, kitakarítottam mindent, levittem a szemetet, és az utolsó dobozomat, és a virágjaimat. És nem néztem vissza a csupasz ajtóra, hol már nem volt ott a névtáblám. Aztán lementem pár házzal lejjebb a szüleihez és bedobtam a lakáskulcsot a postaládába. Az a mozdulat, az tényleg olyan volt mint a filmeken. Már ahogy sétáltam a ház felé, tudtam, ez, ez már tényleg a vége. Ez az a megmásíthatatlan tett, ami után nincs bejárásom abba a lakásba, ami még MI voltunk, és már semmi szál sincs, ami a közös múltunkat jelentené. Most tényleg mindent elvágtam, és már semmi bizonyítékom arra, hogy volt MI. Arra, hogy volt egy olyan szakasza az életemnek, ami olyan boldog volt és utána olyan keserű. És hiába tudom ma már, hogy nem őt sírom vissza, hanem azt a boldogságot és felszabadultságot, amit vele átéltem, mégis...mégis fáj még. Az, hogy egyszer, akkor voltam olyan boldog. Jó ezt tudni, hiszen így nem hiányzik a személye. Az már rég nem. De megijedek néha, lesz-e még, akivel leszek ennyire boldog és szabad. Jó, tudom, mit mond mindenki, persze, leszel, meg hogyne, vannak még normális, jó pasik, tudom, nekem is volt már pár, de vele... vele éltem azt először, ami most hiányzik. Az más kérdés, mennyire bosszant, hogy pont vele, aki nem érdemelte meg, de ez már mindegy. Adott vmit, amit más még nem, mégha ez hazugság is volt, akkor hittem és átéltem. Akkor igaz volt. És jó volt. És ezt őriztem csak meg.

Elköltöztem. Végleg tőle. Lezártam. Végleg. És jó. És az új lakásban, az új ágyamban (mert még a régi ágyamat is eladtam, és újat vettem) ébredve, ismerkedve az új környezettel, jó volt. Kellemes. Az új élet kezdete, az igazi kezdete, egy új kaland. Új lehetőségek, új én. Szeretek élni :)

Költözöm ugye. Próbálom ex-el megértetni, hogy azért kéne lezárni vhogy a dolgokat, miszerint átadnáma  lakáskulcsot, felírnánk az óra állásokat, stb. Nem jut el az agyáig. Tipikus gazdag ember, akinek mindenre van embere, és ezeket sosem intézi, és nem tudja, hogy kell. Én tudom. Mondom neki. Nem reagálja le. Csak azt, hogy vmi van, ami függőben van velem. Erre ír ma egy mailt, arra, hogy az utolsó rezsi meg ezek miatt össze kéne futnunk, amit egy hete egyeztetünk, hiába:

ma hányra érsz haza? bejövök és megdumáljuk... vagy ha későn, akkor holnap 10.15re tudok odaérni hozád...

mire én néztem értetlenül, hogy 10.15? Este? Fogja, és bejelenti magát ilyen későre? Ez tőle fura, amilyen kínosan próbálja elkerülni azóta is, hogy véletlen vmi is úgy nézzen ki, mintha történhetne...

Mindegy. Engem ez már nem érdekel. Nekem ő csak egy lakástulaj, semmi több. És azért is rendezem vele a dolgokat, mint bérlő.

Megnéztem a Csak szex és más semmi c. filmet. Így egyedül karácsony másnapján (vagy első napján, ezt sosem tudom, mi alapján számolják). Szóval életemben másodszor voltam egyedül moziban, és máris rutinszerűen ment. Főleg, hogy 2 percre van tőlem a nem túl felkapott pláza, gondoltam, kitűnő alkalom, 25-e este, amúgy sem járnak ide sokan, meg karácsony is, biztos kevesen lesznek. Na persze, hogy nem. Meglepődtem, mennyi családnak az a program, hogy együtt moziba mennek karácsonykor. Az egy dolog, hogy én, mint szingli, és mint akinek nem igazán van családja, elmegyek szórakozásból, meg mert nincs jobb dolgom, na de amikor volt, akkor eszembe nem jutott volna. Mindegy, voltak.

A film meg ugye a Csak szex… volt, amiről tudtam, hogy tetszeni fog. Tetszett is, nagyon. De közben néha eszembe jutott: megint egy film kicsit az én életemről, magyarul én már nem irhatok könyvet meg semmit, mert mostanában ez annyira felkapott téma…amennyire az élet felkapta, és annyian vagyunk. Terézanyutól Bridget Jones-ig és most Dóriig. Akik ebben a felfordult világban próbálnak meg lavírozni a normális pasik, az igaz érzelmek, az őszinteség felé, úgy, hogy közben önmagunk maradhassunk, önálló, okos, határozott nők. Nehéz. Még jó, hogy én még nem aggódom, nem hajszolom a dolgot, és nem törődök vele, így nem esem abba a hibába, hogy kétségbeesetten hülye női hibákat kövessek el. Persze nem tudhatom, meddig lesz így, de azért nem aggódom magam felől J

Mindenesetre még jól viselem a társadalmat magam körül a szingli kérdésben, bár néha úgy tud bosszantani pár begyöpösödött kérdés.  Mint múltkor, amikor egy barátnőmnél (pár hónappal fiatalabb nálam, házas és terhes) a szokásos évi karácsonyi mézeskalács sütögető parti volt, ahol persze csupa pár volt, meg én, ami egyébként nem zavart, sőt, némelyik párt elnézve kifejezetten örültem, hogy én így önmagam lehetek. De amikor egyik lány megkérdezte, hogy és a párom? Mert még előtte pár nappal úgy volt jófiúval megyek, de akkor kezdődött a mégsem kéne nekünk együtt, és nélküle mentem, és csak annyit tudtak, én is párral leszek, de látták, mégsem: és jött a kérdés, de ezt még könnyen, viccesen és lazán elütöttem. Aztán a másik lány, akit csak a tavalyi ugyanilyenen láttam, megkérdezte, mi van a párommal, akivel azt az üzletet csináltuk. Mondtam, hogy á, hát vele már nem vagyunk együtt. Mire: jaj, bocsánat… ennél nagyobb baromságot! Nem halt meg! És én sem! Miért kér ezért bocsánatot? És az a sajnálkozó tekintet… emberek, ez nem betegség, meg nem hiba, meg nem a világ vége, hanem a világ kezdete, hogy ami nem jó, abból kilépek, és kezdek egy új, jobb életet! Miért rekedjek meg egy kielégítő, de lapos kapcsolatban, ha van remény jobbra? Mert itt rontják el sokan: remény mindig van! De nem lépnek ki, nem, ők nem, mert ez a biztos, végülis jó ez a pasi, végülis jó ez az élet… Nekem sosem volt ’végülis’… Vagy ’végül’ vagy ’is’. Azaz vagy ő a végső, vagy van más is.  Az meg, hogy eddig egyik sem volt a végső… hát ez van. De mind szép volt, mind hasznos volt, mind jó volt valamire. Mindből tanultam, minddel értem tovább, mind adott. Mind egy szép időszak volt, és mind egy külön élet volt. Hiszen mind különböző egyéniség volt, minddel kicsit más lehettem, másik oldalam adtam. Pont ezért lettem több, sokkal több, mint lehetnék egyel. És ez jó, nagyon jó.

Szóval emberek, jó ez így. Nekem legalábbis nagyon jó. És a másik, amit utálok még: magyarázkodni, hogy de a mi szakításunk jó szakítás volt, mi tényleg (értsd: igazán) barátok maradtunk, és mi vagyunk a ritka kivétel, akik tényleg leültek és normálisan megbeszélték, és emberként és bölcsen vették az akadályokat… És utálom, hogy azt, ami nekem alaphelyzet, hogy a volt élettársam jó barátom, az másoknak fura, vagy keresik, miért (biztos van mégis köztük vmi), vagy csak nem hiszik el (biztos csak bizonygatjuk, de nem is), mert nem ez a normális. Sajnos.    

Szerintem inkább az a ciki, amikor elmúlt a szerelem, szétmentünk, és nem is beszélünk többet, mert nincs miről. Nekem is van ilyen volt pasim, de azoknál időnként felmerül bennem: úristen, akkor mi tartott mellette? Miről szólt a szerelmem, ha az emberrel utána nem tudok mit kezdeni? Tudom, hogy a többség ilyen, legtöbbször ilyen a vége, de miért? Hiszen ha jól tudom, olyat kéne választanom, aki emberileg is jó nekem, akit tisztelek, felnézek rá, mint embert szeretem, És ez esetben ugye, ha elmúlik a szerelem, akkor is maradhat a barátság, hiszen az ember ugyanaz marad, akibe beleszerettem…és mégsem, Na ezt még nem fejtettem meg.

Olyan rég nem írtam, hogy már nem is tudom, hol tartunk… bennem sok minden zajlott, szokás szerint. Jófiú ugye nincs már, macsó pasi sem igazán (bár néha feltűnik a színen, de max. telefonon beszélünk, bár mindig megbeszéljük, összefutunk, de aztán valamelyikünknek mindig akad fontosabb dolga, ja és azért a heti céges buliban csak sikerült jófiúval is összeakadnom újra, de ennyi)…

Szóval egyébként jól vagyok, megvagyok, egyre jobban önmagam vagyok és egyre jobban úgy érzem: élek. Most élek igazán J Valahogy kialakult az életem, a szingli, de nagyon zajló, pasizós de egyedül levős, rohanós, de magammal levős, ezer dolog történős de mégis csak egy dologra figyelős: magamra.

És élvezem. Persze néha aggódom, mert minden fórumon ezt hallani, és magam is úgy gondolom, veszélyes ez manapság. Ha túl önálló leszek, túl autonóm, túl talpraesett, akkor ez először tetszik a pasiknak, de aztán belegondolnak, és inkább továbbmennek egy rószaszin vagy legalábbis babusgatható nőhöz, akit lehet férfiasan pátyolgatni, aki mellett nem érzik sosem, hogy ők lennének a gyengébb nem. Igyekszem figyelni, hogy pasi mellett azért mutassam, hogy gyenge nő vagyok, de azért érzik, tudják, hogy erős vagyok… legtöbbször erősebb, mint ők.

Valamelyik hideg este – későn – jöttem hazafelé kocsival, és ahogy a téli latyakos főútról bekanyarodtam a kertváros csendes mellékutcájába, a kertes házak közé, és hajtottam fel a dombra, és mintegy megszokott rituálémként felnéztem az ablakomra, szinte számolva, hányszor teszem ezt még meg a költözésig – éreztem, minden megváltozott bennem. Amire eddig csak vágyakoztam, áhítoztam utána, most egyszer csak megtörtént, minden előjel nélkül, egyik pillanatról a másikra… és nem tudom mitől, miért, miért akkor. Tény, mostanában alig voltam itthon, korán mentem, nagyon későn jöttem, ezerrel pörögtem egész nap minden nap, millió dolgot csináltam, szerveztem az utazást, intéztem hozzá a dolgaim, rendeztem az orvosi vizsgálataimat, rengeteget dolgoztam, barátaimmal törődtem, céges bulikban jópofiztam vagy mulattam, lakást kerestem, költözést szerveztem – és most csak az elmúlt egy- két hétről beszélek. És tudtam, nem jó, túl nagy lángon égek, túlzsúfolt vagyok, de nem tudtam mást tenni, sodor a saját életem, ez mind én vagyok, ezt mind tennem kell.

De most, akkor, ahogy éjjel hazatérve felnéztem az ablakomra, ki tudja hanyadszor, és ki tudja hányszor még ebben a rövid időmben, ami maradt – és eszembe idézve, hányféle hangulatban, elvárással néztem már fel hazatérőben arra az ablakra… még fájó sebbel a szívemben anno várakozással, reményekkel tele, a lehetetlen felé, hátha egyszer világos lesz az ablakban, és ő otthon vár… aztán egyre reménytelenebbül, egyre inkább mintegy álomban, tudva, mennyire vágyálom ez, és elhessegetve estéről estére – aztán  valaki másra várva, egy újra, akiben talán nem csalódom, aztán tudva, az is csak egy álom, tudva abból sem lesz sosem semmi, aztán mindig csak szimplán, rutinból, mintegy rituáléként felnézve, megszokva az új életemet – de azért sajogva a régi után, fájdalommal, hogy el kell mennem innen, ebből a lakásból, és pont azért kell elmennem, amiért fájdalmat okozott, és pont azért nem akarni elhagyni… ragaszkodva, erősen, nem akarva elengedni, az enyém, az enyém, az én lakásom, az én álmaim, vágyaim voltak (vannak?) benne, az én vérem, fájdalmam, szenvedésem, kegyetlen megtörésem és magamból kifordulásom, az én új életem kezdete, az én megváltozásom, az erőm, amit adott, mert ami nem öl meg, az megerősít, de mindenekelőtt az ami előtte volt: az én egyetlen boldogságom, életem leggondtalanabb, legszebb, legigazibbnak hitt időszaka, legnagyobb szerelme…. És ezek miatt nagyon nehéz volt tudni: el kell mennem. Hónapok óta tudtam, de mégis…olyan elképzelhetetlen volt. Olyan nehéz. Hihetetlen. Kegyetlen. Fájó. És ahogy közeledett az idő, egyre jobban ragaszkodtam. Mint a kisgyerek, amikor vinnék az oviba, távol anyutól, a családtól, a saját kis szobájától, és foggal körömmel ragaszkodik mindenhez, és szorítja, csak szorítja magához a maciját…nekem ez a lakás volt a macim. Már csak ez maradt belőle nekem. És tudtam, pont ezért kell elhagynom ezt a lakást, el KELL vágnom az utolsó szálat is, de nem akartam. Nem, nem és nem. Úgy gondoltam, emlékek maradhatnak. Hiszen a múltat nem tagadhatjuk le, akármi is történt utána. Akárhány féle is a múltam vele. A szebbik múltra akarok emlékezni. Azt meg kell tartanom, hiszen a jó  mindig kell a lelkembe. Ami szép volt vele, az leírhatatlan szép volt, igazi álomtörténet – mint a filmeken, giccsesen és könnyeket kicsalóan, meseszerűen gyönyörű – de ami csúnya volt vele, az meg nagyon csúnya volt – de azt már megszenvedtem, azt már kiböjtöltem, az már megölt, az már új embert csinált belőlem – most már a jót akarom. Magamévá akarom tenni a jót belőle, hogy igen, nekem volt ilyen szép szerelmem, ilyen óriási, romantikus, IGAZI SZERELMEM. Legalábbis akkor annak hittem…Most már mindegy, akkor igaz volt-e, hiszen most már nem az.

És ez a lakás volt az utolsó szál ehhez a szép történethez – és nem akartam elengedni.

De egy este, egy átlagos este, csak úgy, valami megváltozott. Minden más lett egy pillantástól. Akkor is felnéztem az ablakra, benne volt az elmúlt fél évem a pillantásban, és már más voltam. És már csak egy lakás volt. És már csak a múlt volt. És már csak az életem egy lezárt szakasza volt, egy szép, mesélhető történet volt. És már csak a bosszúság volt, milyen messze lakom, megéri ide kijárni? Milyen jó lesz januártól újra a belvárosban…És csak egy picit lepődtem meg magamon. Egy tizedmásodperc, hogy igen, megvan? Ennyi volt? Máris megtörtént? Egy icipici fájdalom azután, hogy elmúlt, hogy eltűnt magamból a ragaszkodás, elfoszlott a szál, az a bizonyos utolsó…és utána semmi. A semmi. Önmagam. Itt vagyok. Én. Egyedül a világon. És ez jó így. És ha jóban vagyok magammal, jóban vagyok a világgal. Szeretek élni, szeretem magam, szeretem a világot. Még ezt a hülyét is tudom szeretni mint embert. És megbocsátani neki. Mert nem érdekel. Hiszem, hogy azt kapod az élettől, amit érdemelsz, és úgyis elrendezi őt a sors. Tudom, hogy sosem lesz boldog, mert nem érdemli meg. Kicsit sajnálom ezért, de nem tehetek semmit. Én próbáltam segíteni rajta, nem engedte. Innentől útjára bocsátottam, majd az élet elrendezi. Felszabadítottam magam, és ez jó.

Készen állok a költözésre. Tudom, az élet áldozatokkal, feladásokkal jár. Vállalom. Eddig is rengeteg mindent adtam fel. Kész vagyok az újrakezdésre. Akármi is az.

Boldog karácsonyt mindenkinek.

Emberek annyira keményen tudnak olyan dolgokat tenni amit végig sem gondolnak, vagy ha igen, sem jönnek rá, mit okoznak a másiknak...

Most csak annyi, hogy tegnap este feltűnt, hogy vki járt a lakásban. Írtam a lakástulaj EX-nek, hogy ő volt ott? Erre azt írja, csak a köv. bérlő nézte meg a lakást pár percre... hát mit mondjak, eléggé ideges lettem. Meg is írtam neki, ok, semmi gond nem lenne ezzel, de azért szólniuk kéne előre, ha ilyen van, mégsem úgy hagyom ott reggel a lakást, meg egyáltalán... tudjak már róla, hogy vki bemegy az életterembe. Bocsánatot kért meg minden, de igazából nálam ez már nem ér semmit. Mert milyen ember az, akiben fel sem merül, hogy oda kéne szólni szerencsétlen embernek, hogy vki bemegy az OTTHONÁBA? A helyre, ahol mindene van, ahol él, és ami az otthon, édes otthon összes jelentőségében? Ez az EX-em...

Na ennyi. Most már teljesen hivatalosan is szingli vagyok újra. Ezt akartam? Örülök? Igen. Igen. De azért sosem teljesen fekete - fehér semmi. Van üröm az örömben. Mert persze, tudtam én is, hogy jófiú túl jó fiú nekem, de az, hogy ezt ő mondja ki, és emiatt (is) ne is próbáljuk tovább? Hát, ő legalább beszélt velem, nem úgy, mint majdnem ugyanolyan nevű elődje. Egyetlen egy dolgot kértem tőle az elején, az őszinteséget, és ő nagyon jól tudta, miért. Ismerte az elődje sztoriját, hiszen a mi kapcsolatunk jófiúval nem szerelmi sztoriként kezdődött, így tudott olyanokat, amiket amúgy nem mondtam volna el. És végülis őszinte volt. Igaz, az előtte levő 5 napot, amíg nem beszéltünk, mindketten kihagytuk volna utólag, de legalább azalatt én is lezártam, és túltettem magam rajta, így mire tegnap este átjött megbeszélni, már tudtam teljesen nyugodtan mondani, hogy ülj le, és mondd el. És mikor szabadkozott, és nehezen kezdte, tudtam azt mondani - anélkül, hogy bármi konkrét alapom lett volna azt gondolni, tudom, mit fog mondani - hogy mondd ki, had ne nekem kelljen elmondani amit gondolsz, érzel... és persze, persze hogy mindent jól tudtam, és az a baj, hetekkel ezelőtt tudtam, nem ebben az 5 napban, amíg ő is rájött. Amit mondogattam neki, hogy kell még neki az a külön idő, az átmenet 2 kapcsolat között, a szingliség magányos időszaka, amíg lezár és rendez és magával tölt időt, és amit nem mondtam neki, de amin vívódtam: (és amit nem ilyen értelemben, de ő is kimondott tegnap): hogy nem illünk össze. És megint ott voltam, hogy ja, milyen nő vagyok, és nagyszerű ember, és annyira vonzó, ahogy élek, és a személyiségem, és a szabadságom, és a nyíltságom és minden - de ő nem így akar élni. És ekkor egy kicsit elvesztettem a fonalat a világhoz. Mi változott meg az elmúlt bő 3 évben, amíg egy komoly pasim volt? A világ változott, vagy a 28-29 évesek ennyire mások, mint a 25 évesek? Hogy ma már nincs őszinte, komoly pasi, akire lehet alapozni, akiben meg lehet bízni minden téren? És a másik kedvenc gondolatom: ja, köszi, itt vagyok én, a jó nő, a nagyszerű ember, és mégis egyedül vagyok, mégsem tartja a tempót velem senki. Akkor mire jó ez az egész? Bezzeg hány átlag lányt ismerek, aki boldog (? ezt sosem lehet valójában tudni kívülről, de ha ők ezt hiszik.. a szerk) párkapcsolatban él, akkor hiába vagyok én jobb, több és irigylésre méltó... és ezt ő is elmondta nekem tegnap, köszi. És persze, hogy mennyire sajnálja, hogy pont velem teszi ezt. Mondtam, hogy nem kell, éreztem én ezt az elején, hogy nem ő jött az én életembe, hanem én az övébe. Hogy ez nem arról szólt, hogy nekem itt egy esély, hanem hogy én kirángatom amiben eddig élt, megváltoztatom, megmutatom az utat, (hahah, pont ő vitt el az Elizabethtown filmre, hogy az vagyok én neki), hát ez sikerült, köszi.

Egy kicsit megrettentem este, hogy na jó, örülök, hogy itt vagyok, és élhetek újra a magam útján, életét, de 29 leszek fél év múlva, és mikor fogok én normális pasit találni? Van még normális pasi? Az a baj, rengeteget ismerek, és azt mondanám, nincs...legalábbis olyan, aki nekem kell, aki hozzám illik, aki talán kibírja azt ami én vagyok, ami az elődeinek sok volt, az nincs... meg fogok-e tudni elégedni a kevesebbel? Egyébként meg nem kell mindenáron pasi. Nem pasi kell, hanem egy pár. Egy igazi. És ha az nincs, akkor inkább egyedül...

Ja, az már csak slusszpoán, hogy a két pasi (lakástulaj EX és jófiú) váltotta egymást tegnap este nálam... először a tulaj, aki mostanában megint jópofizik és bókol (tegnap is, amit szakítás óta nem tett, hogy milyen csinos vagyok, és milyen jó a stílusom mostanában - mondtam neki, hogy már mindig ilyen, csak keveset lát pár hónapja), és megkérdezte azt is, hogy egyébként maradnék-e a lakásban, ha mégsem jönne az, akinek januárban kiadná? Mondtam, hogy hát hogyne... (hiszen miért is akarnék  dobozolni, bőröndölni, pakolni, be és ki, aztán új életet kezdeni új környezetben, új lakásban, új környéken, új vársorészben, stb.)

Jut eszembe, ma reggel úgy ébredtem, hogy semmi rossz érzés, nem is jutott először eszembe, mi a különbség a tegnappal, vagy korábbal, csak az jött: mától új élet. Hiszen akármilyen könnyű "szakítás" is volt, csak megint máshogy kell viszonyulnom a dolgokhoz magam körül.  Megint csak magam vagyok, ami csak annyit jelent ez esetben, hogy nem kell alkalmazkodni senkihez, viszont nem is számíthatok senkire. Nem kell közös programokban gondolkodni, de nincs is ott senki még azon ritka alkalmakkor sem, amikor hiányozna.

Ez van, új élet. És hogy ez pont péntekre esik... :)

meg kell pusztulni... EX  - akivel lakástulajdonosi minőségében sms-ezek, a rezsi miatt, és ezt számomra megkönnyitendő frappáns, vicces vagy csak úgy meghökkentő de legalábbis érdekes stílusban szoktam ezen túltenni magam - mai sms-emre a következőt írta: :) (igen, a smiley-t is ő írta) imádom a humorod!

hát kész...na itt tartunk ennyi hónap szenvedés után, hogy ír vmi kedveset és személyeset? Vajh mit tettem?

(ja, azt írtam, hogy: "Hát eljött az év utolsó hónapja is, és az én utolsó hónapom is (mivel januárban kiköltözöm ugye, a szerk.), úgyhogy megint fizetnem kell...még jó, hogy a bűneimért nem, de neked a rezsit igen, úgyhogy ha van időd elfoglalt életedben, egyeztessünk. A lány a szomszédból.")

Groovehouse : Mit ér neked?

Zárva az ajtó és csendes kint az éj,
még mindig várok rá, hogy újra itt legyél.

Telnek az órák, és arra ébredek,
a remény eltűnt végleg s én elveszítelek.

Azt mondtad érzed,hogy összetartozunk,
s ez volt a sorsunk. Most mégis kérdezem:

Refrén: Mit ér neked a szívem, ha így dobod csak el?
Mit ér a holnap, ha várlak, de régen más ölel.
Mit ér neked, mit adtam, s hogy álmom végre teljesült veled?
A legszebb éjszakám mit ért neked?

Ahogyan senkit, úgy öleltelek,
de tévedés csupán, hogy jól ismertelek.

Valakit láttam, de más vagy azt hiszem,
s az, aki nálam ébredt, már nem jön el sosem.

Azt mondtad érzed, hogy összetartozunk,
s ez volt a sorsunk. Most mégis kérdezem:

Refrén

Érdekes módon most ez a legtalálóbb. Mondjuk az nem, hogy még mindig várok rá, hogy itt legyél… de az, hogy mit ér neked, és tévedés, hogy ismertelek, stb… na jó. tényleg begolyóztam itthon.

Úgy látszik, gyakorlat teszi a mestert. 1,5 nap alatt lezavarni magamban az: ebből a pasiból elég, már nem is hiányzik, és oldjuk meg nélküle az életet dolgot? Jó vagyok. Muszáj L  

Azt már csak zárójelben, slusszpoénként jegyzem meg, hogy pont a héten olvastam egy női lapban riportot pasikkal, akik bevallottan casanovák, és az egyik az én macsópasim legjobb haverja volt J

Még nem tudom, mit akarok inkább. Megbüntetni, és nem beszélni vele többet, de egyáltalán nem, vagy azért egyszer leülni, jól kiosztani, hogy ezt hogy képzelte és utána nem beszélni vele? Az a baj, én olyan vagyok, hogy nem birom lezáratlanul hagyni a dolgokat és nem birom nem megbeszélni...

Másrészt mi van velem? Hülye vagyok én, hogy már megint mellényúlok? Azért eddig nem sikerült ekkorákat (de kicsiket se nagyon) melléfognom...mennyi tényleg nagyszerű sráccal jártam... erre most a második, akire azt hiszem, hú, tényleg nagyszerű, minden jó, normális, aztán kiderül, teljesen nem az. Azt hiszem át kéne néznem magam...

Másik  részről ott volt rengeteg pasi, akikkel a nyári nagy bulis és életet nagykanállal habzsoló korszakomban buliztam és kavartam. Tehát ott volt ex, ott volt jófiú, akit titkolni kell, mert kolléga meg egyáltalán, nem is tudjuk mi van, meg sok pasi, akik csak bulin vannak nekem. Hát, szép este volt.

Sokat táncoltam, mindegyikkel, kiváncsi voltam, hogy viseli jófiú, hogy mindig pasik voltak körülöttem, és biztos, hogy vmelyik mindig átkarolt. Megismerkedtem egy új pasival is, aki amikor bemutatkozott, nem tudta min röhögök...azon, hogy ugyanaz a keresztneve, és a még a vezetékneve első betűje is, mint ex-é és mint jófiúé.. és még van más is körülöttem ilyen névvel. Előtte sosem volt ilyen keresztnevű pasim, de idén nyár óta... főleg ezzel együtt vicces, hogy a teljes keresztnevük és még a vezetéknév kezdőbetűje is ugyanaz... Lényeg, jól szórakoztam. Rengeteg emberrel beszélgettem, akiket szeretek. Persze ex haverja most is, mint a múltkori céges bulin, elővette a témát, hogy mi miért nem vagyunk együtt, és ÉN menniyre elrontottam, stb. Most már összeszedettebb voltam, és jobban meg tudtam cáfolni, de az elején kicsit felhúzott vele, jól felbolygatta a lelki békémet, hiszen amúgy is nehéz este volt. Aztán beszélgettem vele az ő nőügyeiről, meg adtam tanácsot, stb, és olyan jól esett, amikor mondta, hogy mennyire bir és milyen jó fej csaj vagyok és mennyire jól gondolkozom...  aztán beszélgettem két pasival is egymás után, akik partnereink, cégesen, és mindig bulizok velük, és egyik kicsit, másik jobban odavan értem. Mindkettő tud vmit, nem tudják az egész sztorit, de sejtik, volt közünk egymáshoz ex-el. És persze beszéltek róla nekem. És hogy milyen rémes ember, és tegyem túl magam rajta, stb. Akkorra már szokás szerint volt bennem elég ital, meg a betegség, ami napok óta bújkált bennem, is kezdett leverni a lábamról, igy eléggé kivoltam. Igy annyira nem emlékszem, miről beszéltünk pontosan, de tudom, hogy mindkettő, külön külön tök jó fej volt. És ami főleg jól esett: mindkettő – sőt egy harmadik is, akivel egy keveset szintén beszéltem – felhivott ma, hogy jol vagyok-e, és minden rendben, és ugye nem vagyok cseppet sem bánatos amiatt a f* miatt. És azért ilyen pasiktól, akiről azt gondolom, csak azért vannak jóban velem, mert bulizni jó velem, és jó nő vagyok nekik, és próbálkoznak,, ilyenektől ez szerintem nagy szám, hogy felhivnak, barátilag és emberi hangon, és legalább úgy csinálnak mintha érdekelné őket, hogy vagyok.

Aztán vmikor talán éjjel 2 tájban jófiú egyszercsak közölte, megy haza. Nem emlékszem, mit mondtam, de próbáltunk pár szót váltani egy nyugodtabb helyen. Mondott vmit, nem emlékszem mit, csak hogy felkaptam a vizet tőle, hogy megint hogy gondolja, és otthagytam. Elment én meg irtam vmi sms-t, hogy hagyjon békén, felejtsen el vagy mit tudom én. Erre irt vissza, hogy most egyikünk sincs abban az állapotban, hogy ezt most kéne megbeszélni, úgyhogy ezt majd...de sajnálja, hogy elrontunk vmit, ami jó is lehetne. Én meg ömlesztettem még rá az sms-eket, hogy elegem van, stb, ő meg nem is válaszolt, amivel persze engem még jobban felbőszitett, mert mit képzel. Aztán reggel már nagyon betegen keltem, elmentem orvoshoz, aztán beugrottam egy órára a munkahelyemre csak a legfontosabbakat elintézni. Direkt nem akartam neki szólni, hogy csak egy órára megyek be, stb, nem is akartam egyáltalán beszélni vele, de persze a szokásos, mintha mi sem történt volna stilusban irt msn-en amikor meglátott. És hogy van a torkom, stb. Irtam, hogy szarul, megyek is haza. Erre irja, hogy jó, majd hivjam fel, ha jobban vagyok, mert szeretne velem beszélgetni, sokat. Mondom, jó, majd hivlak. Hazajöttem, és jó pár óra múlva felhivtam. Teljesen  meglepődve vette fel. Mondom mi van, beszélni akartál. Kiderült, ő úgy értette, holnap vagy holnapután, ha jobban vagyok, mert személyesen akar. Erre megint begurultam, hogy mondom te el tudsz igy lenni még 2 napig???? Nem tartod ezt fontosnak, és nem kéne rendezni? Én úgy gondolom, ezekre nem szabad még aludni egyet sőt még kettőt, hogy lehet igy létezni, és sétálni a mindennapokban, hogy a fejemben és a lelkemben közben káosz van és vki felkavart és rossz érzéseim vannak? Hogy lehet nem tisztázni és cipelni még 2 napig?? Mire kiderült, ő ma nem ér rá – de nem mondta meg mit csinál, én meg nem kérdezek rá – holnap meg Bécsbe megy. Na ekkor már teljesen kiakadtam rá – mert arról volt szó, holnap megyünk egy barátnőmhöz, ahol nagy társasági összejövetel lesz, és utoljára abban maradtunk, még addig beszélünk, de jöhet, ha akar, azt mondta, van kedve, és mivel nem mondott mást, én úgy gondoltam, ma tisztázzuk a dolgokat, és ha jó irányba tisztáztuk, akkor holnap jön – hiszen mindketten ezt akartuk. Erre benyögi, hogy ő Bécsbe megy vásárolgatni – erre már rákérdeztem, hogy kivel, állitolag egyedül. Vmiért furcsa érzésem van a dolgaival kapcsolatban mostanában. Lehet, hogy képzelődöm, mivel nem mondja meg, mit csinál, vagy ha megmondja, csak azt mondja, hogy programja van, nem mondja meg, mi, hol vagy kivel és ez tök fura, hiszen ahelyett, hogy programom van, mibe telik azt mondani, beugrom anyámhoz, bowlingozok a haverokkal, tescoba megyek vásárolni, sörözök a kollegákkal vagy bármi? Vagyis azt gondolom, ha ártalmatlan a dolog, akkor meg lehetne mondani, ha nem mondja, akkor meg nem az...Szóval elkezdett számolgatni, hogy mit csinálok vasárnap délelőtt – mondom mit tudom én, valószinűleg alszom, de egyrészt honnan tudjam előre,  másrész nehogy már addig húzzuk, harmadrészt meg már megint alkalmazkodjak és rendeljem alá magamat az ő lelkének? Én a hétvégem nyugodt lekiállapotban, pihenni akartam, Széchenyibe menni, ha jobban vagyok, stb. Nem végigcsinálni egy pénteket és egy szombatot úgy, hogy azt sem tudom, mi van, szarul érzem magam miatta, és félek attól, mi a franc van most, mi jön? És igen, előjött az ex miatt parám, a hirtelen szakitástól. Amikor ő is a legeslegvégén eljezdett furcsán viselkedni aztán minden átmenet és előzmény nélkül és egy szó magyarázat nélkül lelépett... nem akarom ezt mégegyszer. Én most annyira próbáltam figyelni és törődni és nagyon nagyon őszinte voltam és mindent elkövettem, hogy ne töressem össze újra a szivemet. De most besokalltam és ezt meg is irtam neki éjjel és rettentően bosszant, hogy képes volt nem lereagálni az sms-eimet és hogy képes vasárnapig kibirni tisztázás nélkül? Most legszivesebben úgy kirúgnám a francba és jöjjön vissza könyörögni vagy simán azt mondanám neki, kösz, bocs, nekem a vasárnap már nem felel meg, akkor most már akár hagyjuk az egészet a fenébe. És én már nem akarok veled erről beszélni, ha neked ennyire számit ez az egész. Nekem nem lenne fontosabb program, mint rendezni a kapcsolatomat azzal, akit szeretek. Egyre többször merül fel bennem a kérdés, hogy valóban szeret-e engem, vagy csak rajongás, az új, az izgalmas, az egyéniség a régi unalmas nő után, a kapaszkodó, aki segitségével ki tudott lépni az elromlottból, amit egyedül nem birt volna megtenni. Nos, ezek után, hogy hallotta, kiakadtam azon, hogy vasárnapig akarja húzni, mert ugye ma este is ’programja’ van, azt mondta, este felhiv, én meg egy csá-val lecsaptam a telefont. És volt pofája nem visszahivni. Nekem egy pasi igenis kajtassom utánam és ostromoljon és akarjon és mutassa ki. Azt hiszem ezt éjjel is megirtam neki, hogy ha én kellek, akkor tegyen le annyit az asztalra, és mutassa ki. És különben is, lehet, hogy el voltam kényeztetve, de megszoktam, hogy a pasim meglepjen mindenfélével. Ez lehet egy apró ajándék, egy ötlet, egy kirándulás, bármi, de tegyen dolgokat értem. Ő vhogy semmi ilyet nem tesz, és az ilyen jeleket már figyelem egy ideje. Persze ezt is megmagyaráztam magamnak, hiszen neki most nehéz, mert most új életet kezd, lezárja a régit, át kell mennie egy szenvedős szakaszon, stb. De könyörgöm, ha vki szerelmes, akkor nem mindent a másikért akar tenni, és nem mindent alárendel neki? Olyan pasit akarok, mint ex volt, csak igazit J Olyat, aki figyelmes, és udvarol, és kedves, és szerető, és meglep, stb. És cserébe én is lehetnék ilyen, és lenne értelme.

Na, jól kiirtam magamból...ez volt a cél, hiszen nehogymár tönkretegye a hétvégémet. Persze igy is szar lesz, de nem annyira, mint eddig volt. Most picit megnyugodtam, de megint eszembe jutott, ki kéne dobni, és egyáltalán nem kezdeni pasival egy ideig. Elegem lett belőlük. Túl sokat ismerek közelről, és túl soknak a hülye felfogását asszisztáltam végig.